– Meg kell osztanom már a terheimet valakivel – mondta Helén, aztán nem szólt semmit.
A tizennegyedik kerületben voltak, Helén lakásán, pontosabban házrészében, egyemeletes nagy teraszos villaingatlan nappalijában, és gyümölcsöket majszoltak és vörösbort ittak. A terasz előtt fügefa tárta szét terebélyesre az ágait, és az egyiken gerle forgatta a fejét kitartó kíváncsisággal.
– Készen állok rá – mondta Novai némi gondolkodás után, komolyan. A nők szeretik a komoly megszólalást, főleg, ha olyan férfi szájából bukik ki, aki nem sűrűn ragadtatja magát komolyra, hiszen ilyenkor egyértelmű, hogy a nő iránti érzelmei vezetik erre.
Szó szót követett, és ennek meg is lett az eredménye, Helén és Emil két percen belül már egészen vad dolgokba bonyolódtak, amelynek a részleteit korhatármentes írásban nem taglalhatjuk.
Helén, miközben a leírhatatlan cselekmények csúcsra járatódtak, halkat sikkantott.
– Brandgatter én vagyok!
– Tessék?
– Én… én… én… – nyögdécselte a lány.
Persze ez szöget ütött Emil fejében. Ha nem is kérdezősködött tovább, az információt, mint egy puzzle-darabkát, elraktározta magában a későbbi, megfelelő időpontban történő kirakósozáshoz.
Ez a később fél óra múlva következett el, a fürdőszobában, ahol a korhatáros határtalanság ismételt feszegetése közben:
– Én… nyírtam ki… a kezdőket – lihegte Helén.
Mindeközben én otthon, a lakásomban, amit a nagymamámtól örököltem, és még tanácsi, azaz önkormányzati ingatlan volt, azzal a lehetőséggel, hogy Bűnbocsánati Jegyekkel kedvezményesen megvásárolható és öröklakássá tehető, ebben a tehetősségben – ami leginkább végtelen hivatali, ügyintézésnek becézett sorbanállásokban nyilvánult meg – elakadva ismét az írásaimat vettem magam elé.
A Brandgatter-ügyről fog szólni a novellám. Ez a valóság, és a valóság talajára cövekelek mostantól. De miről szól a Brandgatter-ügy? Ez az, ami tisztázandó! Nem magáról Brandgatter Ivánról… Nem bizony! Günomedionról szól. Arról, hogyan lehet Günomedion talpa alá befészkelődni. És főképp: kinek! És mi van, ha Günomedion odébb megy, ha átzsuppolják? Költöznek vele a talpalávalók?
Mindezt gyorsan le is jegyzeteltem a noteszbe, nehogy elfelejtsem, aztán leszaladtam az utcára, hogy járkáljak kicsit, a járkálás ugyanis többnyire további friss gondolatokat ösvényez ki bennem.
Alighogy leértem, a kapunk előterében turistákat látok nézelődni. Kisebb, 10-15 fős csoport, ázsiai arcok, talán holepánok. Fotózgattak, katt, katt, aztán az egyikük normanul megkérdezte az idegenvezetőtől: „A házfalon a lövésnyomok mikoriak?”
„Világháborús… Bár lehet, hogy későbbi. A háború után nagyjából tíz évvel felkelés tört ki az ruszirusz megszálló csapatok ellen, és utcai harcok voltak.”
A holepánok áhítattal nézték a vakolatot.
„Ugye, azért hagytak így a falakat, felújítás nélkül, hogy ez mementó legyen a jövő generációi számára?”
Az idegenvezetőnő zavarba jött, aztán nagy nehezen kinyögte: „Igen.”
No de kapcsoljunk vissza a tizennegyedik kerületbe. A villába, amelynek a falán nincsenek lövésnyomok, nem fotózgatják holepánok, viszont a fügefára megérkezett a szürke gerle mellé időközben a párja.
– Csak két kérdésem lenne – nyitott ki egy újabb üveget, ezúttal fehérborosat Novai. – Mit jelent az, hogy te vagy Brandgatter, és kiket nyírtál ki?
– Én hoztam minden döntést, amit Brandgatternek tulajdonítanak. Én voltam a főszerkesztő, mindenhol.
– Mindenhol?
– Mindenhol.
– De miért nem a saját neveden?
– Miért, miért… Muszáj férfi névvel főszerkeszteni – Helén kicsit megemelte a hangját és kihúzta magát, és Emil szemében így még vonzóbbá vált. – Ilyen a világ, csak a férfiakat veszik komolyan! Utálom, de alkalmazkodnom kellett! Brandgatter Iván egyébként a nagybátyám, de semmi köze az irodalomhoz. Vagyis csak a végstádiumhoz… Ugyanis egy MÉH-telepet vezetett a huszonkettedik kerületben, Hutalőrinczen. De már meghalt.
– És miért utasítottál el mindenkit?
– Nem mindenkit! Sokakat, néha tehetségeket is… de nem mindenkit! Meg akartam felelni az elvárásoknak. Annak, hogy csak kialakult, kiforrott műveket közlünk. A tuti jót. Befutott szerzőktől!
– Az őstehetségeknek meg kampec…
Helén lehunyta a szemét és nagyot kortyolt a borból.
– De megbántam…
– Esküszöl? – és Novai megfogta Helén mellét. A bal oldalit, mert ugye bal oldalt dobog a szívünk.
Helén is megfogott valamit Emilen.
– Megbántam…
– Akkor van még remény – suttogta Emil.
Fél óra múlva Novai már az utcát rótta, és miközben a szíve örömtől repesett, a fejében gondolatok kattogtak. Egyszerre több vágányon is, ami, lássuk be, a szív különutasságával tetézve, nem igazán jó előjel.
Én ekkor már Orsival a Tulajdonképpenben ültem. Egészen pontosan a felső a részén – van alsó is, majd még mesélek róla –, olyan berendezési tárgyak között, amelyek amatőr színházi díszletekre emlékeztetnek. Innen-onnan összeguberált tákolmányok, vörösre és feketére festve. Szigorúan csak ez a két szín, vörös és fekete létezett a Tulajdonképpenben.
– Bíbor – nézegette Orsi az egyik díszletet.
– Nem, sárkányvér – vitatkoztam – A bíbor sokkal lilásabb…
– Megfejtettem – érkezett meg és huppant le mellénk Szendrő. – Pákász Kotász találta ki az egészet… Mármint a Brandgatter-hókuszpókuszt!
Pákász Kotász Árpád a Hóhértánc főszerkesztője volt, oda többnyire csak a degeneráltak írtak. A Hóhértánc negyedévente jelent meg, akkor viszont négyszáznegyven oldalon.
– A Nokia adta a kulcsot… Tudjátok, amit a sírban találtunk! Kotásznak van olyan.
– Meg még több ezer másik embernek – jegyeztem meg.
– De Kotászék már tervezték a sír kinyitását! Megelőztek minket egy-két nappal!
– Gyengusz… Ez csak feltételezés – szólt Orsi.
– Kotász elvesztette a telefonját, hallottam, erről panaszkodott – magyarázta tovább Szendrő.
Gondoltam, közbevetek még néhány észérvet, de nem jutottam szóhoz.
– Megfejtettem – érkezett meg és huppant le mellénk Hajtár. – Tegnap a Korhangulatban voltam. Gondoltam, ismertetem néhány tervezett kötetem címét, hátha ráharapnak… Sipőcz odajött, de nem csak bilétázott. „Ezt a kutakodást azonnal abba kell hagyni”, sziszegte. „Akhilleusz is megütötte a bokáját, maguknál pedig más testrészek is szóba jöhetnek!” Na? Sipőcz, a szürke hivatalnok! Jó álca, mi? Szerintem ő Brandgatter!
Gondoltam, most már rendet teszek az őrületekben, de nem jutottam szóhoz.
– Megfejtettem – érkezett meg és huppant le Pozitív. – Filogenész a hunyó. Igen, Szabó Filogenész – erősítette meg Pozitív, nehogy a sok Filogenész között eltévedjünk. – Tudjátok, kivel kávézgatott tegnap a Randebúban? Helénnel… Igen, Kiss Helénnel! Szerintem egyeztették, hogy milyen szöveget kell nyomni Emil felé… Meg felénk!
Most már akármi is jön, elmondom a véleményemet, gondoltam, de nem jutottam szóhoz.
– Megfejtettem – érkezett és huppant le Novai. – Brandgatter soha nem is létezett. Egy mítosz vagy bűnbak, ahogy tetszik, amit pihent agyú szerkesztők évtizedekkel ezelőtt kitaláltak, bedobtak a pletykaáramlásba, hogy ráhárítsanak minden felelősséget. A valódi Brandgatter egy MÉH-telep vezetője volt, de már meghalt, és…
Emil még mondta volna, de nem folytathatta.
– Kérném szépen vissza a telefonomat – jött oda hozzánk Pákász Kotász. Nem huppant le, véletlenül se.
Honnan bukkant elő ilyen hirtelen? Valamelyik sárkányvér díszlet mögül? Vagy az aknából mászott fel? Az aknáról majd még mesélek.
– Mikor is jön az új Hóhértánc? – kérdeztem, hogy leplezzem a zavarunkat.
– Holdfénytánc – magyarázta Kotász, mosolyogva, ahogy a pszichiáterek szokták az új paciensekkel.
– Aha, szóval mikor jelenik meg az új lapszám?
– Nem lap, hanem periodika.
– Adnék bele írást – vetette fel merészen Orsolya.
– Már lezártuk az aktuális számot. De most nem ez a kérdés, hanem az, hogy mikor kapom vissza a telefonomat – mondta nagyon lassan dr. Kotász, rendületlenül mosolyogva.
– Itt van, tessék – vette elő a zsebéből és tette ki az asztalra Novai.
Döbbenten néztünk.
– Az elektronika nem volt benne… Már akkor se, amikor megtaláltuk – próbáltam menteni a helyzetet.
– Benne van… Visszatettem – mondta Emil.
Döbb, döbb.
– A sírban találtuk – vette át a szót Szendrő. – Ugyebár, Brandgatter Iván sírjában, amit valakik előttünk már felnyitottak… És kiszedték belőle Brandgattert, és otthagytak egy Nokia mobiltelefont.
– Ez nem az én telefonom – rakta vissza az asztalra Pákász a készüléket, sarkon fordult és elment.
Pár lépés után megfordult és visszatért, és szélesen mosolyogva, szótagolva hozzátette: – És nem Hóhértánc… Hold-fény-tánc – ezzel ment tovább.
– Ez mi volt? – kérdeztem.
Válasz helyett megint Kotász jött vissza.
– Semmi közünk Brandgatter eltűnéséhez – egészen nyájasan beszélt, ahogy a legsúlyosabb esetekkel szükséges. – Semmi – ismételte meg, azzal ment is.
– Hazudik – jelentette ki nemes egyszerűséggel Szendrő.
Kotász jött vissza újból.
– És nem degeneráltak, hanem neoavantgárdok. Köszönöm a figyelmet! – Ez már tényleg a végszava volt.
(Folytatjuk)
Előzmények
