A telihold, mint egy frissen kerekre paskolt kelt tészta cipó, ott terpeszkedett az ég fekete asztalán, és pihentetése közben szemérmetlenül bámulta a lopakodásunkat.
A hosszú téglafal mellett osontunk, én a sor végén, de így is tisztán hallottam, ahogy az elején Hajtár félhangosan megszólal:
– Néhány karéj a teliholdból… Ez lesz a következő verskötetem címe.
A körülményekre való tekintettel nem jegyeztem meg, amit a körülményektől eltekintve – és annak jegyében, hogy igyekezzünk az önkontroll talajára visszaterelni a barátainkat – meg szoktam: „Gáborkám, te csak címeket adsz”. Hajtárnak ugyanis az volt a mániája, hogy címeket talált ki, amelyek aztán nem kerültek áldott állapotba, nem születtek meg és testesedtek írásművé. Hajtár kielégült a címadással.
A kapu előtt oldalt megálltunk, mert előzőleg megbeszéltük, hogy itt egy elterelő-hadműveletet vetünk majd be, a lebukásunk elkerülésére. Ennek mikéntje azonban nem dolgoztuk ki. Ott álltunk a temető kapujában, ásókkal, lapátokkal felszerelkezve, hogy behatoljunk, és most nem tudtuk, hogyan vágjunk át a portásfülke előtti reflektorlámpákkal alaposan bevilágított téren.
– Na jó, megoldom – lépett ki közülünk Novai. – Várjatok egy percet, aztán menjetek be. Ránk nézett, mint tanár a hülyegyerekekre, aztán a fülke felé lépve még hátrasuttogta: – Óra indul!
A későbbi elbeszélése nyomán rekonstruálni lehet a további eseményeket is. Kislámpa égett csak a fülkében, és a portás az ágyában fekve betakarózva aludt. Emil nem is akart csinálni semmit, hunyorgott az órájára, számolta vissza a másodperceket… Ekkor azonban nyávogás hallatszott. Körbenézett… A nyávogás ismétlődött, nézett az irányába, és észrevette, hogy az asztalon a fekete tömb, amit eddig dísztárgynak vélt, egy fekete macska. Őt bámulja és nyávog.
A portás mocorogni kezdett. A macska megint megszólalt, nyikorgó panaszos hangon, és a sarokban az ágyon felhajtódott a takaró, „nincs kegyelem”, ezt sóhajtotta a kászálódó alak, aki már felült és lendületet is vett a felálláshoz, de mégis ülve maradt, mert meglátta, hogy valaki a szoba közepén ácsorog.
– Az édesanyám sírját keresem – jelentette be Emil.
– Éjjel? – A hang egyszerre volt álmos és vádló.
– Hajnalban indul vissza a vonatom Nyurgapusztára…
– Kuss – szólt oda a portás a macskának. – Tessék nappal jönni. Most zárva vagyunk. – Novai értetlen tekintetére életuntan folytatta. – Hajnalban jönnek a sírkövesek, nekik hagytam nyitva a kaput…
Azt tudni kell, hogy Emil három macskával él együtt. Töfivel, Köfivel és Bovarynéval. Néhány hónappal korábban az akkori barátnője hozta házhoz a bandát, a macskák berendezkedtek, majd beleszerettek Emilbe, és bár a barátnő rövidesen szakított és lelépett, amazok másképp döntöttek, maradtak. Novai tehát szigorú beosztásban élt, mert a macskáknak napirendjük és igényeik voltak. „Ragaszkodnak a reggeli kolbászukhoz, különösen Bovaryné”, mondogatta, és ilyenkor nem lehettet közbevetni, hogy „mik ezek, macskák vagy parasztok?”, mert megsértődött. Novai fóliázott kolbászszeletekkel a zsebében közlekedett, ezeket különféle közértekben vadászta össze jártában-keltében, Töfiék ugyanis kikövetelték a változatosságot. Mindez most kapóra jött. Elővett egy kolbászdarabkát, odatartotta a fekete dísztárgy orra elé. Amaz élénken szimatolt, Emil kérdően nézett, a portás bólintott. Egy perc múlva már diktálta is a polcról levett mappából, „Novainé Kovács Eleonóra, 11-es parcella, 10-ik sor, 4-es sírhely”.
Mire Emil odaért hozzánk, már rendesen belemelegedtünk a munkába. Bár hoztunk pajszereket, nem kerültek bevetésre, mert a sírt nem fedte kőlap, egyszerű földhányás kupacolódott rajta, fakereszttel, táblácskával.
„Brandgatter Iván, 1938-1993”.
– Gyerünk, gyerekek… Ami a csövön kifér!
Ketten ástunk, ketten lapátoltak, a többiek zseblámpával világítottak és őrt álltak.
A hold odébb gurult az égen, és még kövérebbre püffedve figyelte buzgólkodásunkat. Bár a naptár nyarat mutatott, az idő váratlanul visszahűvösödött koratavaszira, ráadásul szél fújt, nem túl vad, de ahhoz elég erős, hogy megvacogtasson, kipirosítsa a fület és szögletessé tegye a mozdulatokat. Felrémlett bennem, hogy mekkora hülyeség volt kijönnünk ide és nekiesni egy friss, néhány hónapos sírnak, amiben jobb esetben csak hamuval teli urnát, rosszabb esetben koporsót találunk, foszladozó és illatgazdag tetemmel… Ám ezt nem mondtam ki, mert az ember ne utólag legyen nagyokos.
– Gyerünk, kubikosok! Mintha élnétek!
Épp csak elhangzott a bíztatás, amikor koppant az egyik ásó, és egy pillanatra megdermedtünk… Tudtuk, mit jelent ez. Falapba ütköztünk. Szóval Brandgattert koporsóban temették el! Óvatosan szedegettük tovább a földet, már csak a lapátokkal, mindaddig, még a teljes fedél elő nem bukkant.
– Mégiscsak kell a pajszer…
Mennyire, hogy kell! A koporsó fedelét jó nagy szögek rögzítették, Meszler és Novai estek neki, de úgy nem lehet – ahogy csinálták –, hogy beugrasz a gödörbe, rá a fedlapra, és ott állsz rajta és feszítenéd fel, miközben leszorítod a saját testsúlyoddal. Erőlködtek pár pillanatig, aztán belátták, hogy nem megy… Ásni kell tovább, helyet csinálni a koporsó mellett.
Keservesebben ment a munka, mint korábban, a cél előtt cövekeltünk már, és ez extra erőfeszítésnek tűnt, amit a sors büntetésül rótt tán ki ránk, halottbolygatókra, meg szűk helyen is kellett dolgozni, ráadásul a gödör széléről folyamatosan visszaperegtek göröngyök az aljára, lapátolni kellett, aztán pergés, megint lapát… A hold egyre kövérebben vigyorgott, és bizonyosnak látszott, hogy rövidesen jön a temetőőrség, lebukunk és rendőrkézre adnak minket.
Valahogy mégis elkészültünk, Novai és Meszler megint leugrottak, ekkor derült ki, hogy csak két szög rögzíti a felső részt, könnyen fel lehet feszíteni, háromnegyed óra munka után tíz másodperc… Eljött a várva várt pillanat! Egy ásóval fentről felhajtottuk a koporsófedelet.
A sír tökéletesen üres volt.
Pontosabban Pozitív száján szaladtak ki a szavak, „ez tökéletesen üres!”, aztán a többiekén, „tehát igaz!”, „nem igaz, nem igaz!” „tudtam, megmondtam előre!”, „mégiscsak él?” és hasonló puffancsok. Ahogy a zseblámpáinkkal alaposabban végigpásztáztuk, kitűnt, hogy valami mégiscsak lapul a koporsó sarkában. Fekete, azért nem vettük rögtön észre.
– Mi az? Notesz?
– Bunkofon!
– Egy Nokia 1011 – állapította meg Szendrő, a techmániás, három méter távolságból és mesterséges fényben. – Ha lejjebb megy az ára, veszek majd egyet én is… Jó cucc.
Novai nem mondott semmit, lendült, páros lábbal beugrott megint, a koporsó aljára, mély, visszhangos döndülés, begyűjtötte a tárgyat, és néhány másodperc múlva már hopp, szökkenés, ott feszített ismét a gödör szélén mellettünk.
– Mutasd, hadd nézzük mi is…!
– Nem volt mellette semmi más?
– Mutasd már!!!
– Én találtam ki, hogy nyissuk fel a sírt, én szerveztem meg az akciót, én ugrottam be a gödörbe, át a túlvilágra… Szóval nálam marad – jelentette ki Emil ellentmondást nem tűrően, megpaskolta tenyerével a kabátját a zseb külső felénél, jelezve, hogy jó helyre került az eszköz.
– Azért még megmutathatnád…
– Elvehetnénk tőled erőszakkal is – kezdte el lassan Pozitív. – Bizony, erőszakkal… Girnyóság, hogy lefoglalod, és meg se nézhetjük… Az a szerencséd, hogy pozitívan gondolkodom, és nem pártolom az erőszakot.
Az erőszak említésével, mintha szellemet idéznénk, sötét árnyék húzódott és telepedett fölénk, álltunk Novai körül komoran, de aztán Kisléghi Orsolya, akiről régóta tudtuk, hogy mindenféle perverziókra hajlamos leányzó, kijelentette, hogy ő most befekszik ebbe a koporsóba. A fedelet is rakjuk vissza rá. Egy-két szöget is verjünk be. Rögöket is dobálhatnánk, mert szeretné a koppanásukat maga fölött hallani. És már fél lábbal mászott is be, szerencsére Hajtár észnél volt, elkapta a karját, „Orsi, ne bomolj… erre most nincs idő… majd valamivel kárpótollak”, sutyorogta idegesen, mire Orsolya felhúzta az orrát, és magas hangon folytatta: „Akkor legalább szteppeljünk rajta!”
Mintha bagolyhuhogást hallottunk volna, rögtön utána pedig fékcsikorgást és dallamos dudálást; a temető előtt sugárút futott, és éjszakánként a forgalommentes időszakban túlnőtt újgazdag arcok itt tesztelgették a verdájuk gyorsulását… És az jutott eszembe, hogy a legegyszerűbb hétköznapi eseményeket is néha úgy sorakoztatja a sors, rakja egymásra és köszönteti ránk, mintha az őrületet támogatná.
– Azért jó, hogy nem a degeneráltak jöttek ide kutakodni… Ki tudja, mit hantáznának össze utólag az egészről – jegyeztem meg.
– Exhumálni csak az exek tudnak – tette hozzá Novai. Az ásójával visszalökte a fedelet, aztán nagy adag földet hányt rá. – Exférjek, exszeretők…
Szerintem magára gondolt, de Szendrő, aki nemrég vált el, úgy érezhette, rá célozgat, és már szólni akart, de aztán meggondolta magát és csöndben maradt.
– Tényleg, idejöttünk, kiástunk egy sírt, belenéztünk és ennyi? Ennyi? – Kisléghi körbenézett a társaságon. Némán lapátoltunk tovább. – Nem tudtok élni!
– Se élni, se meghalni. Brandgatternek legalábbis, úgy tűnik, egyik sem sikerült…
(folytatjuk)
Előzmények
