A két novellámat összegyúrtam egybe, a hetedik kerületbe tettem át a helyszínt és lélektanilag nyitva hagytam a befejezést. „Csak egy konzervről lehet minden kétséget kizáróan eldönteni, hogy nyitva van vagy zárva van, az emberi lélek, mint olyan, mindenkor köztes állapotban leledz.” Hú, de jó gondolat, de jó, hogy nyakoncsíptem! Gyorsan felírtam magamnak a noteszba, aztán kis gondolkodás után egy jókora felkiáltójelet biggyesztettem mellé.
Nem lacafacáztam, azonnal bevittem a kész művet a Pakkba.
Tizenharmadik kerület, semmi nagyzolás, első emelet, kopott lépcsők, körfolyosó, felkunkorodó málló vakolat, repedezett szürke járólapok. Odaérkezésemkor meglepetésemre szakállas férfi és vörös hajú nő állták el a folyosón az utat.
– A szerkesztőségbe jöttem…
– Most nem lehet bemenni.
Ekkor pleximaszkos emberek rontottak ki az egyik lakásból, szürke egyen-kezeslábasban, a hátukon „Paksaméta molyirtás” vörös felirattal.
Könyvmolyirtás… Nagyon helyes.
Az egyik egyenruhás letépte a maszkját, lihegett, fújtatott, aztán odalépett a szakállashoz, közel hajolt, de annyira azért nem, hogy ne halljam, mit mond:
– Volt itt minden… Molyok, csótányok… Poloska is – az utolsó szavakat már egészen halkan, de hangsúlyosan, „ugye, érti” arckifejezéssel tette hozzá.
– Segííítsééég – hallatszott bentről egy elhaló, sípoló vékony hang.
– Jaj, Pali bácsi! – sikkantott a nő, és befogott orral berohant a lakásba.
A Paksamétások is utána lendültek, és a szélesre tárt ajtón át csípős vegyszerszag ömlött a gangra. Fullasztóan töményen!
Alacsony, ősz hajú és szelíd arcú alélt emberkét cipeltek ki, a fején az összes testnyílásából váladék csordogált.
– Lefújták a főszerkesztő urat! – a nő is kirobogott, a magassarkúja csatt-csatt-csatt, géppuskázott a járólapokon, a tekintete pedig villámokat szórt.
A Paksamétások vezetője nem szólt semmit, csak vonogatta a vállát, mintha „ez volt a feladat, nem?”, válaszolná.
– Segííítség… – sípolta tovább Pali bácsi, miközben próbálták életre pofozni.
– Néhány perc, s lebomlik a vegyület – közölte egy másik egyenruhás a szakszerű tájékoztatás jegyében. – Emberekre direkten nem ártalmas, csak kellemetlen.
– Segííítség… Ott mászik…
– Kérem, nem szeretnék alkalmatlankodni, csak – kezdtem bele a mondókámba, és vettem elő és nyújtottam a nő, aztán a férfi felé a kéziratomat – csak átadnám, amit…
A főszerkesztő, Pali bácsi ekkor egészen váratlanul és indokolatlanul magához tért, talpra szökkent, kiragadta a papírlapokat a kezemből, és „ott mászik!” csatakiáltással visszaugrott a lakás-szerkesztőségbe. A többiek annyira meglepődtek, hogy hirtelen nem is reagáltak, de aztán utána eredt a nő, a férfi, a Paksamétások, majd némi hezitálás után én is.
Bent a csípős szagból már csak némi émelyítő pállat maradt vissza. Felborult polcok között, földön heverő irkalapokon tiporva Pali bácsi hessegette, kergette a bogarakat, a falon mászókból – igen jó célzókészségről téve tanúbizonyságot – agyon is csapott néhányat a kéziratommal. Úgy szökkent ide-oda, mintha gyorsítót nyalt volna, pedig hát első ránézésre is a nyolcvanat ostromolta már, egy-két perce pedig még haldoklott.
Eddig azt hittem, hogy a nagydarab testes pacák a Paksamétások vezetője, de most kiderült, hogy a nyiszlett mélynövésű.
– Az irtószer mellékhatása. Elsőre lekábít, aztán túlpörget – magyarázta körbetekintve a társaságon. – A bogarakra is így hat, először felélénkülnek, aztán végük. Felesleges agyoncsapni, garantáltan kinyiffannak, mind egy szálig – megint Pali bácsira nézett, szakértői szemmel. – Várjunk egy kicsit, mindjárt kifullad…
Ez a mindjárt pont annyi volt, hogy a kéziratom foszladozó salátává és a szétkenődő bogaraktól ragacsossá váljon. Pali bácsi megtántorodott, a bal karjával, talán fogódzót keresve, oldalra kapott még, lesodort az egyik íróasztalról egy túlstócolt papírpaksamétát, aztán térdre rogyott, de a jobb kezében a salátával ernyedten hadonászott még a feje felett pár karcsapásnyit, „Pakk… elhúzni…”
„Köszönöm az elbírálást”, szólalt meg bennem a hang, és lemondva róla, hogy ezt élőszóval is tolmácsoljam, megjegyzés és köszönés nélkül kifordultam a szerkesztőségből.
Az udvar körfolyosóján szemben, kellő távolságból néhány lakótárs a korlátra könyökölve, nyitott sörösüveggel a kezében sűrű apró bólogatásokkal kísérve, mintha régóta lebegő feltételezések nyertek volna most egyértelmű, bár magunk között azért lássuk be, tulajdonképpen felesleges tanúbizonyságot, a látottakat nyugtázgatta.
Az biztos, hogy a Pakk és a Paksaméta mostantól nem határolódhat el egymástól. Előttem nem.
(folytatjuk)
Előzmények
