– Ha nem gondolkodnék pozitívan, azt mondanám, hülye vagy… Így csak annyit jegyzek meg, és légy szíves, díjazd a finomságomat: tévelyegsz! – Pozitív a fejét dörzsölgette beszéd közben, ahogy szokta. – Figyelj… Tenerife, Frankfurt? Kitalált helyeken kitalált szereplőket mozgatsz! Az életről írjál, Zolikám, a saját kis húgyszagú hetedik kerületi vakarék életedről!
„Fene egye meg, igaza van”, gondoltam magamban.
– Nincs igazad, Tenerife valós hely, a főszereplőt pedig magamról mintáztam – mondtam. – Én csak elég valós vagyok, nem?
A Pickpack Presszó teraszán ültünk négyesben, Pozitív, Szendrő és én. Kisléghi épp kiment a mosdóba. Felszedtem Pozitív elől a lefröccsözött novellámat, és visszatettem a zakóm belső zsebébe.
– Összevissza vergődsz, Zolikám… Vakon vagy. Nem érzed, mi a pálya, mi az, aminek ma súlya van. Mondanám – Pozitív bocsánatkérően elmosolyodott –, hogy korszerűtlen vagy, de azt hinnéd, csak a neveddel játszom. Nem, ez nem játék… Gyöngyhalász és Korhangulat?
– Pakk! Csakis a Pakkhoz szabad kéziratot adni! – ragadta magához a szót Szendrő. – Ha ott lehoznak, onnantól kezdve szabad a pálya! Akkor már pikkpakk elfogadnak mindenhol!
– A Pakkot titokban Brandgatter irányítja – szólt megint Pozitív.
– Ezt ki mondta?
– Én mondom.
A Pickpack Presszó többször elhatárolódott már a Pakk folyóirattól, „közösségi tereink semmilyen formában nem érintkeznek egymással”, ahogy mindkettőtől elhatárolódott a Paksaméta Lomtalanító és Molyirtó cég, ahogy mindháromtól a „Pakolni, elhúzni!” politikai tömegmozgalom. A határtalan szabadságnak részét képezte a nyilvános elhatárolódások féktelen burjánzása.
Orsolya is visszatért, és szinte rögtön utána Alkony Ádám esett be, odajött az asztalunkhoz és lehuppant.
– Mi van, pupákok, kinyitottátok Brandi bácsi sírját, és nem találtatok semmit? Se-hem-mit! – rötyögött.
– Terápiás gyakorlatot tartottunk a temetőben – húzta fel az orrát Orsi. – Szembenézés a halálfélelmünkkel. Nem az a lényeg, hogy Brandgatter ott volt-e…
– De, az a lényeg. És nem volt ott, viszont mi meg fogjuk találni. Folytatjuk a nyomozást.
– Novai nélkül.
– Ezt még nem döntöttük el – vetettem közbe.
– Nélküle, mert Novai frakciózik – erősködött Pozitív.
– Az nem frakciózás, ha valaki egyedül akar valamit csinálni. Az magánzás. Csak olyan szavakat használj, aminek tudod a jelentését.
– Frakciózás. Ugyanis te is vele vagy, Korikám. Tudjuk.
– Fedezed – nyomatékosított Szendrő.
Mi ez a mószerolás? Mi bajuk van ezeknek?
Az a bajuk, hogy a Korhangulatból jönnek, és rájuk oltották a villanyt. Egyetlen egy lámpát sem kaptak, egyikük sem, és most a sötétség megcsomósodott az agyukban, vádaskodnak összevissza, mert sokkal kényelmesebb a Névtelen Szerkesztőkben, Brandgatterben vagy Novaiban és Kortársban keresni az aljas, érvényesülésünket akadályozó ügynököt, mint a saját tehetségdeficites szellemvilágukban.
– Ez a novellám jön a Korhangulatban – helyezett az asztalra hosszában félbehajtott lapokat Szendrő. Olyan volt a mozdulata, mintha beleegyezne, „na jó, aki fizet nekem egy rövidet, már most elolvashatja”.
– Írtam a sírbontásról egy szonettkoszorút, elfogadták – Orsolya.
– Tőlem egy kritikát hoznak – Pozitív. – De lehet, hogy inkább a Pakkhoz adom. A Pakk az mégiscsak… Értékbiztosított küldemény a jövőbe!
Tessék, kompromisszumot kötöttek. Addig reszelgetik az írásaikat az elvárásoknak megfelelően, szürkére, simára, körbenyalhatóra, addig házalnak vele zuglapokban, amíg a stempli odapuffan… Elfogadva! Semmi stílusteremtés, semmi önazonosság… Csak a publikálási hajsza!
– Figyelj, Zoli, nagyjából képben vagyunk, de mondd már el, te mit tudsz! Mi van Emillel és a csajjal? – kérdezett rám váratlanul Kisléghi.
Mi van Emillel és a csajjal? Emil szerint a nőnek semmi köze Brandgatterhez, a sírhelyet akarta megvenni, csak Brandgatter családja megelőzhette. A nő – mint nő –, érdektelen és jellegtelen, nem kell foglalkozni vele. Ez van, állítólag… Állítólag, mert éreztem, hogy Emil hazudik. Viszont még ezt a hazugságot sem akartam, mely Novainál vagy tartósabb vagy csak átmeneti fedősztori, a többiek orrára kötni.
– Jövő héten dobbantanak, kimennek Tenerifére és összeházasodnak – rögtönöztem és löktem oda rágóguminak. Ezzel felálltam, és indulni készültem. A Pickpack teraszát cserepes leanderekkel kerítették körbe, hogy leválasszák a vendégrészt a járda gyalogosforgalmáról, nekilódulva majdnem keresztülbucskáztam az egyiken, fél kézzel beletenyereltem a cserépbe, végighorzsolva a karomat a növény ágaival, így billegve, de mégiscsak talpon maradtam. „Isten nem ver bottal”, nevetgélt Pozitív, de ezzel már nem törődtem.
„Most szépen átbandukolok a Hagyományok terére, az Interkonzum Szupermarketben kajálok valamit és lenyomtatom a hányingeremet.”
Egész eddigi életemet itt éltem le, a fővárosban, lépten-nyomon ismerős arcokra bukkanok, és ezt szó szerint kell érteni, mert csak az arcukat ismerem, az utcára vitt nyilvános ábrázatukat, egyébként fogalmam sincs, hogy ki kicsoda. Az öreg párt is ismerem, az Interkonzum előtt ülnek mindig a piros padon, nem koldusok, nem kéregetnek, csak ücsörögnek ott esténként, csendben nézelődnek vagy halkan beszélgetnek, és elfogadják, ha valaki ad nekik valamit. Pénzt vagy ételt ugyanúgy mosolyogva köszönnek meg. Mióta is ismerem őket? Tíz évvel ezelőtt már bizonyosan itt ültek, akkor még a nagymamámmal jártunk erre péntekenként vásárolni, és a nagyi mondta, hogy adjunk nekik túróstáskát.
Meg fogom szólítani őket, döntöttem el.
– Csókolom, jó estét kívánok!
– Jó estét, kedves!
Milyen sokféle ráncos arc van… A mosoly-ráncok és a gond-ráncok hányféle szövétneke, finom vagy súlyos árkolata tud odarajzolódni egy-egy arcra! És egyetlen arc is hogy át tud rendeződni akár egy szemvillanás alatt! „Na, ez aztán a téma… Ha erről tudnál írni, az írásmű lenne”, kotyogta bennem a referencia.
– Tanácsot szeretnék kérni – ösztönösen a néni felé fordultam, hozzá intéztem a szavaimat, ráébredve közben, hogy még annál is szebb az arca, mint amilyennek korábban láttam. Igen, az árkolatok… mélyek és pókhálósak vegyesen… élnek, hullámzanak… És a ránc-tánc derűt sugároz! – Tessék mondani, egy ember, jó emberről van szó, tényleg jóról, művészlélek, de az embereket is szereti, nem csak a műveket… Meg a macskákat és a pénzt… De az utóbbi kettő nem lényeges. Szóval egy ilyen ember meddig bírja ki, hogy hazudjon?
– Nehezet kérdez. Sok mindentől függ.
– Én ha hazudtam, mindig csak egy napig bírtam. Másnap mindig mindent bevallottam – mondta a bácsi.
– Az te vagy, bátyó! Sokféle ember van…
– Vannak gyakorlott hazudozók és vannak gyakorlatlanok – elmélkedett tovább a bácsi.
– Meg a hazugságon is múlik… A maga érdekében hazudik az a jó ember, vagy más kedvéért?
– Köszönöm, ezen még gondolkodom… Addig bemegyek vásárolni!
Pénz, szokás szerint, alig volt nálam, az árakat nézve pedig ismét az volt a benyomásom, hogy az előző naphoz képest minden a duplájára emelkedett. Az akciós túlélési cikkekre koncentráltam, aztán hozzácsaptam azt, amit még kell.
Kiértem a közértből, odaadtam a túróstáskákat.
– Nem tudom megmondani, hogy mi a hazugságok mozgatója…
– Nem is lényeges – nézett rám mosolyogva a néni. – Megmondom anélkül is. Egy hétig fogja bírni.
– Vagy csak hét napig – így a bácsi.
– Köszönöm a véleményüket! Meg szabad kérdeznem a nevüket?
Nun Máriának és Nun Lipótnak hívják őket, és testvérek. „Ez fontos, írd fel!” És a hangra hallgatva felvéstem a nevüket a mindig magammal hordott noteszfüzetembe. A no-ezt-elteszem füzetbe.
(folytatjuk)
Előzmények
