Miután radikálisan átdolgoztam a kézirataimat, bementem a szerkesztőségekbe, előbb a Gyöngyhalászba, aztán a Korhangulatba.
Esett az eső, ezt jó jelnek vettem, mivel, ha lehet ilyet mondani, az esős idő a komoly idő, a léhaságok elűzését, az elmélyedést elősegítő idő, a jó és korszakos döntések meghozatalának ideje… Egyúttal az életadó és éltető idő. Hiszen a víz az alapja mindennek!
Legnagyobb meglepetésemre most se fogadták el, egyik novellámat se.
New Yorick Times.
Hazamentem és lefeküdtem aludni. Az esős idő semmi másra nem jó, csak arra, hogy aludjunk. A víz eláztat, összemos mindent, hagyni kell, hogy dolgozzon, mosson, mosson, hasson, hasson.
Már távoli álomtájakon lebegtem, amikor a hátrahagyott világban a zápor elállt, kisütött a nap, és valahol valaki, tőlem nem is oly messze a városban induláshoz készülődött.
Emil volt az.
Fekete selyeminget vett fel, középszürke düftin zakót, sötétszürke nadrágot, fekete hasított bőr cipőt, ezüstszínű karórát, a tükör előtt megigazította varkocsba fogott haját, majd a szoba közepére állt:
– Nos, Bovaryné? Randiképes vagyok?
„Meg akartam találni egy halott férfit, és most találkozom egy eleven nővel… A sors kezébe adom.”
Miután a többi stylist, Töfi és Köfi is helybenhagyta a séróját, elindult a Randebúba. Alig tett meg azonban pár lépést, Pozitív toppant elé az utcán.
– Jövök én is.
Novai arca hozzásötétedett a ruházatához.
– Honnan tudod, hogy… – nem fejezte be a mondatot.
– Kortárs mondta. Tegnap este dumáltunk, elmondta a cetlit, a nőt is, mindent. Ez egy közös nyomozás, Emílió, nem sajátíthatod ki!
Itt most gyorsan tisztáznám, hogy Emil a kezdetek kezdete óta hazudott, nem csak másoknak, nekem is. Például azt állította, hogy „nem tudom, kinek a száma… nem hívtam még fel”, közben pedig dehogynem, telefonált, beszélt a nővel, a kellemes és fiatal hangú nővel, és már azt is egyeztették, hogy találkoznak. Randi rögzítve, felém pedig tolja a süket dumát! Csakhogy én Emilt ősidők óta ismerem, és dekódolom a fejéről, ha hazudik. Szóval bármiféle karatézás, testgyakorlás nélkül kipréseltem belőle az infót, és mivel felbosszantott, még aznap, a kérése ellenére kitálaltam Pozitívnak.
– Tolakodó tahó állat vagy – Emil félrelökdöste Pozitívet. – Légy szíves, szakadj le rólam! Nem Brandgatterrel, egy lánnyal találkozom.
– Az a szerencséd, hogy pozitívan gondolkodom, és nem sértődöm meg. Tudom, hogy mi van. A csaj miatt vagy ideges. Fel akarod szedni. Értem.
– Szakadj le…
– Majd külön ülök, egy másik asztalhoz. Ez a Brandgatter-ügy része, nem akarok kimaradni belőle. Csak ülök, és figyelek! Aztán majd elemzünk.
Novai még bedobott pár fenyegetést, de Pozitív tapadt, mint egy kiéhezett pióca, és együtt értek oda a bárhoz. Itt végül Emil rávette, hogy külön menjenek be, fél perces eltéréssel.
A Randebú a Nefelejts és a Felejtsel utca sarkán helyezkedett el, és korának megfelelően a szecessziós és a szocialista enteriőr egyvelegének kopott momentumait hurcolta magán egy megrekedt, viszonylag frissebb felújítási kísérlet szórványos elemeivel. Egészen különleges, monumentális és ódon porcelán kávéfőzőgép – még a háború előtti évekből maradhatott itt – trónolt a kiszolgálópultján, amely szögletes idomával, fekete műanyag és szürkésfehér üveg egybeépítettségével a legfrissebb modernitást képviselte.
A feketeleves rajongói tudták, hogy a városban a legjobb kávékat a Randebúban főzik, a tudás azonban a délelőtti órákban nem bírt még elég mozgósító erővel, ezért a bár üresen tátongott.
Novai leült középre, és nem rendelt semmit. Pozitív a pulthoz telepedett, kért egy ásványvizet, idegesítő módon összevissza bámészkodott, leggyakrabban a bejárati ajtót fixírozva.
Kisvártatva belépett a nő.
Itt most írnom kellene arról, hogy hogyan nézett ki nő. Ez szinte lehetetlen, mivel annyira fel volt öltözve, hogy jószerivel semmi nem látszott belőle. Csupa jellegtelen ruha, kopott kék farmernadrág, pulóver, fekete bakancs, tarisznya, vagyis az unalmas bölcsész-szerkó, mindez még egy napszemüveggel is tetézve, ami a hosszú fekete hajával együtt már úgy hatott, mintha sötétítőfüggönyt húzna össze az arca előtt. Mindenesetre nőről volt szó, a mozgása elárulta.
– Helén vagyok – lehelte, majd kis gondolkodás után kezet nyújtott.
– Emil… Novai Emil.
„Határozott volt a kézfogása, egyáltalán nem puha, nőies”, mesélte később Emil.
– Köszönöm, hogy találkozhatunk – rebegte a nő.
– Én köszönöm!
– Mielőtt bármit kérdezne, el kell mondanom… Minden szándékos volt.
– Sejtettem, kedves Helén…
– Tud még valaki az üres sírról? – levette a napszemüvegét, aggodalmasan Emilre függesztette a tekintetét, és Novai végre megállapíthatta, hogy a lánynak barna szemei van.
– Csak én – hazudta zökkenőmentesen.
– Ó… Ha kérhetem, ez maradjon is így!
A pincér megindult az asztaluk felé.
– Köszönöm a diszkrécióját… Még találkozni fogunk! – ezzel Helén felpattant, és idegesen kisietett a Randebúból.
Novai értetlenül bámult maga elé, aztán a pincér köhhintésére magához tért, „bocsánat, mennem kell”, és kitámolygott a helyiségből.
Pozitív az utcasarkon érte utol.
– Ez van. Nem jössz be neki.
– Miről beszélsz?
– A tényeket mondom. Pofavizitet tartott, nem jössz be neki.
– Gőzöd sincs róla…
– A csaj kábé harminc lehet, tehát idősebb nálad… Mennyivel is? Hét évvel? Nem akar tacskókkal kezdeni.
– Halvány lila gőzöd sincs… Csak hátulról láttad… És semmit nem hallottál abból, amit beszéltünk.
– Miért, komoly megbeszélés folyt? Egy perc alatt?
– Sok minden beleférhet egyetlen percbe… Még találkozni fogunk – Novai rögtön meg is bánta, hogy kimondta. „Basszus, kiszedte belőlem…”
– Nyugodj meg, nem jössz be neki… Én ezt kapásból leveszem – Pozitív vigyorgott, aztán dörzsölgetni kezdte a tarkóját. – De gondolkodjunk pozitívan. Lehet, hogy Brandgatternek a lánya… Vagy valami hasonló… És mindent meg fog magyarázni. Majd, esetleg… Most csak ellenőrizte a fejedet, hogy megbízhatónak látszol-e. – Ezzel megállt, és Novait is megállította a karjánál fogva, hogy hosszan az arcába vizslathasson. – Nem látszol megbízhatónak.
(folytatjuk)
Előzmények
