Felkerekedve ismét a Gyöngyhalásznál próbálkoztam először. Meglepetésemre két új, ismeretlen nő fogadott; a fekete asztaloknál ültek és középkorúak voltak mindketten. Vártam, hogy a kardigános férfi is előszuszogjon a tapéta mögül, de hiába. A félreértésekkel dialektizált novellát gyorsan, megjegyzés nélkül visszautasították.
A 2-es fülkében ennél is rövidebb időt töltöttem. Ücsörögtem a sötétben három-négy percet, bámultam Apsch közömbös – vagy kárörvendő?, eldönthetetlen! – ábrázatát, majd a New Yorick Times irodalmi lap- és könyvkiadóvállalathoz utasítva elbocsáttattam.
Egyetlen lámpát sem kaptam.
Bizonyára furcsán hangzik, hogy az események ilyen sötét, sőt, mondjuk ki nyíltan, pokoli láncolata után teljes lelki nyugalommal, békével és derűvel egzisztáltam tovább a világban. Eszembe sem jutott, hogy öngyilkos legyek. Nem jutott eszembe, mivel már hamarább, a Korhangulat keskeny fülkéjében – igen, a három-négy perces várakozás alatt – alapvető felismerést tettem.
Felismertem, hogy tévelyegtem. Felismertem, hogy félreismertem. Rájöttem, hogy át kell írnom. Át, mind a két témámat. Kompromisszumok nélkül.
Ez több napba telt. Ellenben alapos munkát végeztem.
A könnyed, játékos novellából töröltem Frankfurtot, töröltem Tenerifét, töröltem a női szereplőt. A magára maradt férfit megöregítettem, régmúlt korok bűneivel és tévelygéseivel terheltem, végül emésztő, tragikus önmarcangolásba sodortam.
A gondolatébresztő, komor elbeszélésben viszont férfi főhősömet régi bűneitől és tévelygéseitől megszabadítottam, Frankfurtba helyeztem, szerelemre gerjesztettem, végül Tenerifére vezényelve boldog beteljesüléssel ajándékoztam meg.
„Akkor most szusszanjunk…”, dünnyögtem magamban. Az utóbbi időben rákaptam, hogy beszélgessek önmagammal; fontos, hogy az ember időnként egy komoly és autentikus referencia-személlyel meghányja-vesse a dolgait. „És gyerünk Emilhez! Tudnom kell, hogy áll a Brandgatter-ügy!”
– Helló, Kori! – üdvözölt.
Egyesek azt gondolják, hogy a Kortárs felvett név, és azért vettem fel, hogy könnyebben érvényesüljek, hogy ezzel is hangsúlyozzam az irodalmi aktualitásomat. Miért kell mindenben szándékosságot szimatolni? Nem, én született Kortárs vagyok.
„Gyanúsan viselkedett tegnap a temetőben. Valamit titkol a srác…”, súgta bennem a referencia-személy.
– Szevasz, Újdonság! – csak akkor köszöntem így Novainak, ha ő Korizni kezdett. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. – Megmutatnád a telefont? Tudod, a túlvilágit…
– Csak egy kasztni… Nincs benne elektronika – kezdte előre magyarázni Emil, még elő se szedve. Aztán kihúzta a fogason a kabátja zsebéből, és a kezembe nyomta.
Rögtön éreztem a súlyán, hogy üres.
– Hm… csak ez volt a sírban?
– Volt benne más is, igen – Novai ezt úgy dünnyögte, a fejét kicsit oldalra billentve, mintha egészen mellékes felesleges témát bolygatnánk. – Egy cetli is, felszedtem és valamiért, magam se tudom, miért, ott rögtön eldöntöttem, hogy nem szólok nektek róla. A rádiótelefonnal markoltam fel és vágtam zsebre. Azért nem szedtem elő a telefont, hiába erősködtetek, mert féltem, hogy kirántom vele a cetlit is.
– Cé Gyula… És mi van azon a cédulán?
Már az albérletének a szobájában álltunk, és Emil az asztalhoz ült, és unottan rakosgatni kezdte a bankügyintézői tanfolyamnak, ahová járt, a jegyzeteit. Egymásra, jobbról balra, balról jobbra; vaskos, fénymásolt, spirálfűzött jegyzeteket.
– Na jó, esetleg megmondom, de valamit kérek cserébe… Kettőt kérek cserébe.
– Ne kérj semmit, nem jár neked semmi. Örülj, hogy nem vertünk meg. Átvertél minket, kisajátítottad a nyomozást, és most is, megátalkodottan… Ez nem csak rád tartozik, fogd már fel!
– Ez az első, amit kérek, hogy ne szólj róla senkinek. Megbántam, hogy bevontam a többieket. Csupa megbízhatatlan mániákus.
Ebben sajnos volt valami.
– És a másik?
– Azt még nem tudom… Majd kitalálom.
Töfi odaült az asztalra a jegyzetek mellé, és szigorúan nézett, talán azért, mert elfoglaltam a széket, ami az ő különbejáratú bérletes meditációs helye, de lehet, hogy egyéb oka volt a szemrehányásának.
– Nincs olyan, hogy majd… Elmúlt a pillanat. Nem kértél semmit, és nagyon helyes, mert nincs is rá alapod… Mi van a cédulán?
– Elkezdtem írni egy elbeszélést… bár lehet, hogy regénnyé duzzad majd. A pénzről szól, arról, hogy valaki kitalál egy újfajta pénzt – Novai felnyitotta a legvastagabb spirálozott jegyzetet, és óvatosan kiemelt belőle pár lapot. – A pénz értéke a tőzsdén mozog majd.
Köfi is odaült az asztalra Töfi mellé.
– Mi van a cédulán?!
– És mit gondolsz, mi lesz a pénz fedezete? Az emberek birtoka. Virtuális birtoka, amit az interneten fognak megkapni…
– Mi van a cédulán…?
– Mert szerintem ki lesz parcellázva a virtuális világ is, és…
– Wazzeg, te meg leszel verve… Mi van azon a cédulán???
– Egy telefonszám.
– Telefonszám? Kinek a száma?
– Nem tudom.
– Szám, név nélkül?
– Úgy bizony.
– Felhívtad már?
– Nem.
Köfi nagyot ásított, Töfi mosakodni kezdett, Bovaryné pedig harmadikként szintén odaszökkent az asztalra, Emilhez sétált és megszagolta a száját. Most csókolózni fognak, vagy mi?
– És a művészeknek nagyobb birtoka lesz, mert a művészi tevékenységhez tér kell, megmutatkozási felület, és mivel nagyobb a birtokuk, az újfajta pénzből nekik lesz a legtöbb. A művészek lesznek a regényem újgazdagjai, és semmiféle szerkesztői és lektori terror, korlátozás nem nyomorgathatja őket, mert közvetlenül érintkeznek a nagyközönséggel. Mit szólsz hozzá?
– Most azonnal hívjuk fel. Hol az a cetli?
– Elfújta a szél… – Novai odébb rakott két macskát, és a lefűzetlen papírlapokat visszacsúsztatta a jegyzetek közé. – Majd felhívom. Amikor egyedül vagyok itthon. – A jegyzetkupacot arrébb tolta az asztalon. – A legtöbb író a múltban tocsog, pedig a jövőt kell megírni. Új világ, új pénz, új művészet.
– A jövőt bízd Pozitívra, ő már dolgozik rajta.
– Nem bízok semmit senkire…
Elkezdtem nézelődve körbejárni a szobában… Hova a fenébe rejthette a telefonszámos papírdarabkát? A kabátzsebébe? Valószínűleg túl átlátszó volt a szándékom, mivel Emil felpattant, és laza terpeszállást felvéve elém ugrott: – KA-RA-TE!
(Folytatjuk)
Előzmények
