(Részlet a szerző megjelenés előtt álló regényéből.)
Két témám is volt, s úgy gondoltam, mindkettőnek biztos helye lesz. Felöltöztem, kabátom belső zsebébe csúsztattam az összehajtogatott papírlapokat; vidáman dörzsölődtek, ahogy kialvatlanul, ám nagyokat lépve róttam az utcát. Előleget fogok kapni! Rákanyarodtam a körútra, és egy csillogó szemű, szép arcú lány utánam bámult.
Az első témám szerelmi bonyodalom. Könnyed és játékos, a Gyöngyhalász című, jobbára nők által olvasott hétvégi magazinba szántam; konfliktus Frankfurtban, hepiend Tenerifén, több tucat utazási prospektust átlapoztam, mire nyakoncsíptem a mediterrán tónust. A Belvárosba érve már azon morfondíroztam, hogy az anyagot leadom fordításra, spanyolra, esetleg olaszra… Hadd lássák a latin pupákok, hogy itt, északon is tudunk villódzó verőfényt álmodni!
A másik írás komoly, gondolatébresztő mű. Sorskérdések, pszichológia, mélyszántás. Egy öregedő férfi magányos vívódását ecsetelem bűneivel és tévelygéseivel; a lezárhatatlan múlttal és a közeledő halállal. Komoly és egyben komor írás – egyszóval ott a helye a Független Alkotóművészek Szövetségének rangos, kispéldányszámú havilapjában.
A Gyöngyhalász kiadójához érve egy pillanatra megtorpantam. Bár már korábban többször jártam itt, végigfutottam a műanyag névtáblákon, majd meglelve a „Gy.h.sz szerk.” feliratot, elszántan beléptem. A lift lenn várakozott, én azonban gyalog rugaszkodtam neki, a lépcsőkön fel kettesével. Jót tesz ilyenkor a testmozgás, lazítja a többheti alkotói görcsöt.
Negyedik emelet. Megálltam, nagy fújásokkal csillapítva a lihegésemet… Az üvegajtó kattanva tárult, és Novai Emil lépett ki rajta.
Novai Emil régi ismerősöm, gyerekkori iskolatársam. Az alma materben eleinte matematikai készségével, aztán a gömbérzékével tűnt ki, második gimnáziumban aztán egy részleges bokaszalag-szakadás után kilépett a futballcsapatból, karatézni kezdett, majd megnövesztette a haját és rímtelen szabadversekkel jelentkezett dr. Keglovits Elemér irodalomtanárnál. Negyedik évtől magántanuló tett, és az iskola épületében csak keddenként, az önképzőköri ülések napján jelent meg.
Novai szó nélkül papírt nyomott a kezembe.
„Helyet a szélnek, helyet a szélnek… metamokka, hová ébred… ősecselek, újmagány… visszaössze kacagány…”
– Visszaössze kacagány – közöltem Novaival, miután kétszer végigolvastam a verset.
– Neokubizmus. – Novai hunyorogva a szemembe nézett, majd selypegőssé torzított hangon elismételte. – Neokubizmus!
– New Yorick Times? – kérdeztem.
– New Yorick Times – válaszolta.
Benyitottam az üvegajtón.
A félhomályos helyiségben három asztal biztosított szilárd támpontot; fekete kontúrjuk élesen kiugrott az összefonódó, egybemosódó ezüst árnyalatokból. Az asztalok szétosztva, szorosan a falak mentén sorakoztak. Csak az egyik mögött ült valaki. Középkorú nő.
– Kéziratot hoztam – szóltam közvetlenül.
– Tessék leülni.
Átadtam a mediterrán novellát, majd leültem. A nő futólag belepillantott, aztán ruganyosán felállt. Átsietett a szobán, kinyitott egy ajtót, eltűnt mögötte. A letapétázott ajtót észre se vettem volna, ha nem használja; talán csak a kilincse árulkodott rövid, alumínium kampójával… Ezt is olyan alacsonyra szerelték, hogy az egyik asztallap árnyékolta.
Végre billent a kilincs, jött a nő. A nyomában testes, kardigános férfi tuszakodott át a vágaton.
– Sajnos nem tudjuk közölni a tárcáját.
Felálltam.
– Nyú jorikk tájmsz – selypegte a dagadt.
– Bizonyára ön is tudja, hogy a Gyöngyhalász előfizetői – vette vissza a nő a szót – nagyrészt lányok és fiatal háziasszonyok. Ebből azonban nem következik, hogy a lapban mindenféle sekélyességnek teret engedhetünk. – Érezhette, hogy túllőtt a célon, ezért gyorsan korrigált. – Öntől valami komolyabbat várunk. Ismerjük a régebbi írásait, maga igazán tehetséges, és… Nincs szüksége rá, hogy ilyen mesterséges hangvétellel, felszínesen operáljon.
A dagadt közben visszacsusszant a tapéta mögé.
– Egyébként nem olyan rossz ez a tárca… Ha egy kicsit átdolgozná… El tudná mélyíteni…
Távoztam.
A nedves falú, macskahúgyos lépcsőházban fokozatosan helyrebillent a kedélyem. Leérve már szélesen vigyorogtam. Írjam át? Inkább szétszaggatom! Semmiség, nekem ez semmiség… Hiszen itt a másik, lélektani elbeszélésem, amely – éreztem korábban is – sokkal sikerültebb mű, és a megjelenése biztos!
Utamat a Korhangulat szerkesztősége felé vettem. Villamosra ugrottam, és nagy csilingeléssel átdöcögtem a városon. A Flagellánsok útján leszálltam, betértem egy sarki presszóba, duplát rendeltem… Borzalmas íze volt. „Metamokka”, jutott eszembe, és ezen derülni kellett.
A kerület centrumában, kórház és gyorsétterem ölelésében emelkedik a Független Alkotóművészek székháza. Karcsú, piszkosszürke toronyépület; csöppet hasonlít a bérházra, ahol a Gyöngyhalász meghúzza magát, csak míg amaz négy, ez nyolcemeletes. A székház csúcsán, s így lényegében az egész utca felső látképén Günomedionnak, az értelmetlen szenvedések mitológiai istenének görcsberánduló, vörösmárvány alakja uralkodik.
Lifttel suhantam fel.
A hetedik emeleten zümmögő nyüzsgés fogadott. Jobbra Szendrő Szabolcs, Alkony Ádám és Takács Béla beszélgettek. Nem messze tőlük újabb ismerősöket: Novotnyt, Tárkonyt, Bottát és egy vöröshajú nőt, Kisléghi Orsolyát fedeztem fel. Orsolya mellett Novai Emil kibicelt. A degeneráltak és a romantikusok hátul, a WC előtt külön csoportba bújtak, és nem érintkeztek a többiekkel.
A Korhangulat szerkesztősége súlyt fektetett rá, hogy tágas – minden más szerkesztőségnél tágasabb – várószobával rendelkezzen, négy-öt helyiséget egybenyitottak, így valóságos csarnokot nyertek.
Intettem Novaiék felé, aztán a Szendrő-csoporthoz léptem. Szendrő és Alkony közrefogták Takácsot, aki ijesztő sápadtan meredt előre.
– New Yorick Times – nyögte, és a szemében gyanúsan gyülemlett valami.
Ilyenkor valamit motyogni illene, válaszfélét, nekem azonban az is gondot okozott, hogy merre nézzek. Takács Béla elmúlt harminc, de a fővárosi lapokban még egyetlen sora sem jelent meg.
– Induljunk, Béla – Szendrő megmarkolta Takács vállát. – Hazakísérünk.
Túloldalt ezalatt izgatott kavarodás támadt. Sipőcz jött, és az új érkezőknek tépett a bilétákból. Furakodtam, tülekedtem, és előre lökött tátogó tenyerembe nekem is odacsusszant egy. A 33-as.
Visszatérve Takácséknak hűlt helye fogadott. Gondoltam, megkérdezem valamelyik liftközeli ácsorgót, amikor… Sipőcz szerkesztőségi titkár keresztben átvágott a csarnokon.
– Alkony kettes, Petrovics négyes.
Petrovics Zoltán vadul utat tört magának a 4-es szoba felé.
– Alkony kettes!! – Alkony nem volt sehol.
A mellékhelyiségek csempézett előteréből az egyik degenerált fahangon megjegyezte: – Alkony elszökött… Takáccsal és Szendrővel együtt.
– Akkor tessék a bilétát leadni! – Sipőcz lábujjhegyről visszazökkent a talpára. – Kisléghi egyes!
A titkár ezzel elpárolgott, én pedig közelebb húzódtam a 2-es, „rövidpróza” feliratú szobához; az ajtófélfa mellett nekidőltem a falnak. Nem is kellett sokáig várnom.
– Kortárs kettes!
Manapság mindenhol a költők vannak többségben, de a Korhangulathoz az átlagnál is kevesebben hoznak prózát. Aki viszont hoz, az egykettőre sorra kerül.
Beszédelegtem. Eddig szobákat emlegettem, eléggé hanyag módon, ugyanis fülkékről van szó, keskeny, sötét lyukakról, egyetlen asztallal és két támlátlan ülőkével. Az asztal – amely nem is asztal, hanem falból kihajtható kétlábú pult – túlfelén Apsch terpeszkedett.
Apschról tudni kell, hogy nem volt a Korhangulat szerkesztője. Nem volt az, mint ahogy a többi szobában sem szerkesztők, hanem csak belső munkatársak csücsültek. Az ő feladatuk volt érintkezni a szerzőkkel.
Apsch átvette az elbeszélést. A tartalmi résszel nem foglalkozott, csupán ellenőrizte, hogy a cím fölött, illetve az írás végén feltüntettem-e a nevemet. Mivel sokadszor jöttem a Korhangulathoz, mellőztem a szignót. Apsch rögtön a faxba adagolta a lapokat.
Kilenc oldalt írtam; Apschnak és a faxnak akadt dolga. A szerkesztők – az igaziak – hasonló gépekből szedik ki a kéziratlapokat, éppen most, a dolgozószobájukban. A dolgozószobák a nyolcadikon sorakoznak, minden szerkesztőnek külön-külön. A nyolcadik emelet teljesen elszeparálva, zárványként éli az életét az épületben, odáig a lift se megy föl.
Szerző és szerkesztő között nem létezhetett semmiféle személyes kontaktus. Az elfogulatlanság percről-percre diadalt ült a Korhangulat szerkesztőségében.
Apsch ujjai mélázva doboltak a pulton. A pult üres volt, nem számítva természetesen a tubust; ha valaki mégis aláírt valamit, a belső munkatárs fehér festékkel törölte. A legtöbb belső munkatárs utálta használni a korrektort, bár más tennivalója a fülkében nem is nagyon adódott.
Hogy az idő mégis értelmesen teljen, Novai Emil versét idéztem fel. „Helyet a szélnek, helyet a szélnek”, ízlelgettem a sort. Miért mondtam Novainak, hogy a verse „visszaössze kacagány”? Hiszen ezzel a leggyengébb részt emeltem ki… Inkább dicsérnem, biztatnom kellett volna Emilt! Például… Az „ősecselek”, az igazán szép. A „helyet a szélnek” pedig csúcspont… Kár, hogy a mű elején szerepel, így mint drámai betetőzés, nem érvényesül.
És Novai Emil a barátom.
Ezen elmélkedtem, ám tekintetem egyfolytában csak a lámpákon csüngött. A lámpasoron, vagyis az öt kis plexikorongon, amelyeknek mind, sorjában ki kellett gyulladnia, hogy az elbeszélésem elfogadást nyerjen… Letelt a negyedóra, és a plafonon két lámpácska világított csupán szerényen.
– Köszönjük – sóhajtott Apsch, és visszaadta a faxolástól kunkorodó lapokat. – New Yorick Times… Tessék átfáradni vele.
New Yorick Times!
Nos… New Yorick Times nevű lap nem létezett. Brandgatter Iván, a Talán főszerkesztője találta ki az egészet. Ha valaki használhatatlan kéziratot hozott Brandgatternek, ő vállveregetve visszaadta, „talán vigye a New Yorick Times-hoz”… És a szerző el volt bocsátva. Brandgatter időközben meghalt, a Talán már réges-rég megszűnt, a mondás viszont szállóigévé lett.
A csarnokban egyre dagadt a tömeg. Szerettem volna Emillel néhány szót váltani, de nem bukkant elém az arca semerről sem. Bizonyára már végzett az egyesben, és hazament.
Hazaszédelegtem én is.
Válságos idők következtek. Bezárkóztam, de tollat a kezembe se vettem. Nem ettem, nem mosakodtam, nem álmodtam napokig. Üresen, hidegen csörgettem a világ kegyelmi állapotába vetett hitem romjait.
A pénzem elfogyott.
Eltelt egy hét, eltelt még egy, és én már ott tartottam, hogy mindkét írásomat a Csütörtökhöz adom. Álnéven.
Beláttam viszont, hogy ez teljességgel értelmetlen.
Újból átgondoltam a történteket. A Gyöngyhalásznál nem fogadták olyan rosszul a novellámat. Egyáltalán nem. A középkorú nőnek kifejezetten tetszett… Valószínűleg a selypegő hájpacni beszélte le a közlésről. A Korhangulatban pedig… Két lámpát is kaptam, azaz: ketten is támogatták a megjelenésemet. Márpedig, ezt minden rutinos szerző tudja, a köztes ítéletek, azaz az 1, 2, 3 és 4 lámpás eredmények ritkák a Korhangulatban. Általában egyöntetű a vélemény – és az egyöntetűség 5 sötét lámpában nyilvánul meg.
Kinyitottam az ablakot. Lehúztam a cipőmet. Fogat mostam. Nem is lett volna semmi baj, ha a szörnyű bizonytalanság… Ha a rendszerre, a rendszert működtető emberek kilétére, végső soron tehát az ítéletek hitelére mérget lehet venni.
Az állapotot akkor érzékeltetem csak igazán, ha röviden kitérek a mendemondákra. A kósza mendemondákra, amelyek a Korhangulat körül, egészen pontosan a FAMSZ-székház legfelső szintje körül keringtek.
Ezeket a teóriákat jól ismerte mindenki. Az elzárt emelet titka újból és újból felröppentette a régi elképzeléseket. Vegyük most csak az elbírálást. Az ötlámpás bíráskodást sokan sima színjátéknak vélték. Állították, hogy egyetlen személy, a Névtelen Főszerkesztő áll minden ítélet mögött; ő az, aki 1-től 5-íg leosztályozza a szerzőket. Ezen a ponton aztán különféle nevek kerültek forgalomba. Többen esküdtek rá, hogy a lap szürke eminenciása, Sipőcz Géza a főszerkesztő. Mások Szabó Filogenészre, az öreg kritikus-mogulra esküdtek. Megint más, avantgarde elmék odáig merészkedtek, hogy a néhány hónapja elhunyt Brandgatter Ivánt nevezték meg! Szerintük Brandgatter életben van, és a székház nyolcadik emeletén berendezett lakosztályából, Günomedion talpa alól ő irányítja a Korhangulatot! A degeneráltak egy kisebb csoportja állítólag már a sírjának a felnyitására készült.
Én viszont – félresöpörve minden türemlő kétséget – abban maradtam, hogy öt szerkesztőből kettőnek is tetszett a munkám. Két igazi, hús-vér szerkesztőnek. A Korhangulatnál! Ehhez pedig még gyorsan hozzátettem azt is, hogy a Gyöngyhalász középkorú, rutinos szerkesztőnője milyen kedvezően nyilatkozott a régebbi munkáimról, továbbá azt, hogy milyen kedvesen csillantotta fel előttem, átdolgozás esetére, a mediterrán novellám lehozását.
Kikeltem az ágyból, lezuhanyoztam, és gyűrött, elmaszatolódott papírjaim mellé friss, tiszta lapokat helyeztem. Végigfutottam a témáimon.
Az elsőbe konfliktusokat építettem: balesetek és félreértések nehezítették a Frankfurt és Tenerife közötti későnyári utat. A másodikban viszont lazítottam a fojtogató légkörön, és a vívódó férfi múltjában engedélyeztem egy rövid, átmeneti boldog életszakaszt.
„Most kicsit félreteszem ezeket, aztán majd beviszem a szerkesztőségekbe”, fogalmaztam meg magamnak a megfelelő, higgadt hozzáállást.
Péntek, talán szombat délelőtt lehetett, és épp hazafelé tartottam, a sarkon elszürcsöltem a szokásos kávémat, majd villamosra szálltam. Az idő rohamosan melegedett, ez volt az a különös időszak, amikor a tavasz néhány perc alatt átrobban a nyárba. Lehúztam az ablakot, egészen ütközésig, és kikönyököltem a gumírozott tetejére. Még egy kicsit ki is dugtam a fejem. Istenem! Nincs kellemesebb, mint a koranyári szellő, ahogy csiklandja, fürdeti a nekivetett arcot!
A szerelvény ráfordult a körútra, és Novai Emil alakja bukkant elém. A járdaszélen állt, ahogy általában azok állnak, akik át akarnak kelni a túlsó oldalra. Úgy látszott, Emil is észrevett engem, mivel vadul integetni kezdett; felemelt kezében hófehér irkalapokat zörgetett a szél. Nem hallottam, mit kiált, de mintha a szájmozgásáról ezt olvastam volna le: KITALÁLTAM VALAMIT! SZÁLLJ LE, ELMONDOM!
__________________
