Miután eldöntöttem, hogy a ’90-es évekről fogok írni, a jelenkorról és arról, ami foglalkoztat, vagyis a Brandgatter-ügyről, vagyis Günomedionról és a talpa alatti valóságról, néhány nap múlva az újságban azt olvastam, hogy a szobrot eltávolították, mivel kiderült, hogy nem Günomediont, hanem egy sztahanovista könyvkötőmunkást ábrázol.
Vajon lehet egy szobornak kettős énje: isteni és könyvkötői?
New Yorick Times…
Erről fogok írni, a jelenkorról és szobrok kettős énjéről. A neveket azért megváltoztatom, határoztam el, tippelgessen csak, aki akar, hol, kiről ejtek éppen szót.
Nézzük csak… Hova vitték Günomediont, mit ír az újság? A Kúthegyi temetőbe.
Csörgött a telefon, felvettem.
„Szevasz! Most kaptam az infót, hogy a Kúthegyiben temették el Brandgattert”, Novai hadart a kagylóba. Tényleg izgatott, ezt nem lehet megjátszani, vagyis lehet, de az ő színészi képességei gyengék hozzá. „Ott az igazi sír! Jössz? Este bontsuk fel!”
Este a megbeszélt időpontban találkoztunk a megbeszélt helyen, a megbeszélt szerszámokkal. A temető bejáratától nem messze álltunk, és mint egy thrillerben, sötét alakok léptek körénk.
– Mi is jövünk.
Pozitív, Szendrő, Hajtár és Kisléghi.
Emil kérdően nézett, és bevallottam, hogy én szóltam nekik.
– Én szóltam nekik… Oké, hogy becsajoztál, és a romantikus történetszálat kisajátítod, de a nyomozós részekből és az akciójelenetekből ne hagyhatod ki a többieket!
Odaértünk a bejárathoz, és megint felmerült a probléma, de ezúttal élesebben, mert koraesti világosban, hogy hogyan menjünk be a szerszámokkal a portás orra előtt.
Novai ment előre, és a portánál beszédbe elegyedett az egyenruhással. Pár szót váltottak, aztán Emil cigisdobozt, majd egy kisebb flaskát húzott elő a zsebéből. Nem is előhúzta, csak megvillantotta az anyagokat.
– Nem mérgezem magam… Szeretnék még élni – hárított az ajtónálló.
– Tiszta élet, hosszú élet… Milyen igaza van!
Ekkor egy gyászbundás macska sündörgött a lábukhoz, és Emilnek felcsillant a szeme.
– Fekete macska? Balszerencsét hoz a látogatókra! – Lehajolt. – Cicc, cicc!
A macska, bár az egyik lábára sántikált, meglepő gyorsulással eliramlott, Novai üldözőbe vette, „nekem szerencsét hozna!”, kiáltással. Dühösen utánuk eredt a portás is.
– Hé! Kormi a temetőhöz tartozik, nem lehet elvinni!
Ez volt a kedvező pillanat, berohantunk a sírkertbe, és ahogy szedjük a lábunkat, nagy csattogó léptekkel Emil ér utol minket… És csak úgy foghegyről odaveti:
– Na, ki ér oda előbb? Az első nyithatja a sírt, a többiek húznak haza, nyithatnak egy sört…
Rohanni kezdtünk a 20. parcella 2. sor 5. sírhelye felé.
Persze, hogy Emil ért oda elsőnek.
– Vajból van a szívem, na – lihegte vigyorogva –, odaállhattok oldalra, és nézhetitek, ahogy Korival felbontjuk!
„Brandgatter Iván (1938-1994).” Megint csak egy fatábla ékeskedik az épp csak füvesedő földhányáson.
Sírbontás, második felvonás.
Mint rutinos földmunkások, ezúttal minden gátlás nélkül nekiestünk a halomnak, lesz, ami lesz, ha látják, hogy milyen határozottan és nyíltan cselekszünk, senki sem kérdőjelezi meg, hogy feljogosítva tesszük.
Koporsó, leszögezve, pajszerozás, nyitás. Olyan simán zajlott minden, hogy gyanút is foghattunk volna, de aztán a pajszer forgatása közben valamilyen madár húzott el felettünk, és röptében odapottyantott némi folyékony anyagot Pozitív hátára. Ettől megnyugodtunk.
A sír üres volt.
– Mondjátok, vajon miért nem lepődöm meg?
– Visszatérő hiány a végérvényesben… De jó kis címet találtam ki! – lelkendezett Hajtár.
A sír üres volt, teljesen üres, mondanám, de ez nem igaz, mert amikor lemásztunk és körbenéztünk, illetve körbetapogatóztunk, találtam egy rózsaszín radírgumit, Emil pedig egy réz hangvillát. Ez még érthetetlenebbnek tűnt, mint a mobiltelefon.
Mármint nekünk, mert ahogy később megtudtam, Emil tudta, hogy megint a nagy semmire fogunk rácsodálkozni. Tudta Heléntől, és az egész színjátékot nekem meg a többieknek celebrálta, mert azt is kisakkozta, hogy odacsődül majd egész banda.
Már mászunk ki, amikor „ohó!” felkiáltással Hajtár is beugrott a gödörbe, és egy galacsint, mint kiderült, összegyűrt papírdarabot szedett fel.
Kimászott, kisimítottuk a lapot. „A szerkesztőségbe mentem. B.”, szerepelt rajta kézírással, de jól olvashatóan.
– Milyen szerkesztőségbe?
– A Korhangulatba…
– A Talánba!
– Vagy a New Yorick Timesba?
– Ha belegondolok, a legnagyobb szerkesztőség, ami létezik, az Égi szerkesztőség – töprengett Pozitív. – Ott dől el minden…
– De ha a lelke odaszállt, akkor hol a teste? – tettem fel a jogos kérdést.
– Szeretném a gigáját a kezeim között tartani… A legjobb írásaimat utasította el! – hörögte Szendrő.
– Most aztán már tényleg befekszem – szólt Orsi, és mielőtt bárki reagálhatott és elkaphatta volna, bemászott és belefeküdt a sírba.
– Jó, tegyük rá egy kicsit a fedelet – terelt az együttműködés irányába Pozitív.
– Beszédet is mondjatok… Léééégyszi! – hallatszott a lezárt koporsóból, tompán.
Álltunk a sír körül, és a gyászolók köréhez ekkor – vagy már percekkel korábban? – Kormi cica csatlakozott. Villogó szemmel figyelte, hogy Emil és a detektívek mit művelnek a vadászterületén, és fülét hegyezve hallgatta, hogy miféle hangok szivárognak a gödörből. „Egy kis előzetes a torból”, suttogta Emil, lehajolt és kolbászdarabkát tolt Kormi pofájába.
– Khm… Búcsúzni jöttünk – kezdett bele krákogva Pozitív. – Búcsúzúnk a híres költőnőtől, az ékes szavú poétától, Kisléghi Orsolyától, akinek a testét a föld is megrendülve fogadja be, nemhogy az emberi szívek, amelyekbe a toluló űr elénk űz megannyi emléket… Emlékszünk, amikor kamaszos hevülettel, cserfes lendülettel…
„Gyerünk innen, ez még hosszú lesz”, súgta Emil, és ellopakodtunk. Nem mondhattuk, hogy varjú se károg utánunk, mert óbégatva varjak köröztek a fejünk felett, bár meglehet, hogy nem a mi kedvünkért, hanem Orsolya megrendülésére, akarom mondani megrendelésére.
A károgásnál is élesebben hasított aztán a fülünkbe a kiabálás, „Maguk sírásók? Igazolják magukat!” Dobogó lábakat hallottunk a hátunk mögött, futni kezdtünk mi is, önkéntelenül üldözötté avatva magunkat, ám valaki még nálunk is lendületesebben sprintelt, és mint sötét ágyúlövedék húzott el mellettünk… Kormi cica!
Vajon a Nagy Babonakönyv szerint mit jelent, ha egy fekete, sánta macska lehagy rohantodban?
A vádlimat ekkor görcs rántotta össze, szólni akartam Emilnek, hogy „állj, várj!”… De csak nyögni tudtam, „ááá!”. Emil vágtázott tovább, én azonban megálltam, nekitámaszkodtam egy nagyobb kőhöz. Masszírozgattam a lábam, a fájdalom enyhült, és már fontolgattam, hogy Emil után eredek, de… Hogy is tartja a mondás? „A hazug embert nehezebb utolérni, mint a versenykutyát.”
Felegyenesedtem, körbenéztem… Hol is vagyok, minek támaszkodtam neki? Oppá, mekkora szobor! És az arca lefelé néz, éppen rám.
Günomedion volt.
(Folytatjuk)
Előzmények
