Az előadásában, amelyre beültem, Wilhelm professzor azt fejtegette, hogy a „hajdanában, danában” népmesei szófordulat mit jelent. A hajdanában a régmúltra utal, messzi múltra, amelyből azért mégis ránk hagyományozódott néminemű emlék, a danában viszont egy párhuzamos valóságra, amit szintén a múltba helyezünk, de mi találjuk ki, mi képzeljük el és színezzük valószerűvé a vágyaink mentén. Milyen is? Dana, dana, dal! Mert ezt a párhuzamosat leginkább eldalolni lehet.
Meghallgattam az előadást, aztán elmentem enni.
Még eddig nem említettem, de én teljesen az irodalomnak szenteltem magam. Nem veszkölődtem munkaviszonnyal, azt vallottam, hogy vagy-vagy; nélkülöző íróként is becsesebb a szabadság, mint szolgaként a napi biztos kenyér, és persze, tudom, a többség úgy vélekedik, hogy meg kell alkudni, az élet kompromisszumok hosszú szövögetése, aztán a szűkre szőtt ruha módszeres, még hosszabb magunkra tágítása… De nem! Robotolni és alkotni egyszerre nem lehet, nekem legalábbis nem megy, napi nyolc óra munka lezsibbasztaná az elmémet, utána már este nem tudnék írni. Legfeljebb címeket találnék ki, mint Hajtár.
Erika, a fiatal diákmunkás lány mindig napokkal előre szólt nekem, mikor lesz az Interkonzumban kóstolási akció. Jönnek egyre-másra az új termékek, felvágottak, csokik, pástétomok, ezeket „be kell vezetni”, beetetni vele a fogyasztóközönséget. Odamész, eléd tolják a kínálótálcát, a csokik kockákra tördelve, a szalámi kenyérdarabkákon, a pástétomok kis poharakban… Tizenöt-húsz falatka, és jól is laksz.
Most is voltak újdonságok, puding és csipsz, falatoztam, majd ránéztem a karórámra… Hopp, rövidesen itt az idő, el kell helyezkednem a bázison!
Emil a Randebúban várta Helént. Már nem csak telefonon, hanem drótlevélben is érintkeztek, internetes üzenetek formájában, ezek tartalmáról azonban semmi közelebbit nem árult el. „Nincs információ-tartalmuk”, hantázta.
A bár az este közeledtével csúcsra pörgött, minden asztalnál ültek, többnyire párok vagy nagyobb baráti társaságok. Péntek délután az emberek a munkahelyükről kiszakadva odadobják magukat az élvezeteknek, rávidulnak a várható két és fél nap szabadságra, és erősen szuggerálják magukat, hogy ennyi idő alatt mindent be lehet pótolni, mindent ki lehet köszörülni, ami négy és fél nap alatt elmaradt, kicsorbult. A péntek este a túlkompenzáció csúcsideje. Sose lesz már hétfő!
Belépett a nő. Egy másik nő, más ruhában, más aurával… Melle volt, feneke volt! A haját összefogta hátul, nem árnyékolta most az arcát, kétségtelen, hogy ugyanaz az arc, de… Kétségtelen, hogy ugyanaz a test, ugyanaz az arc, ugyanaz a nő…
És mégis… Egészen más!
Emilben meglódultak a hormonok.
Helén leült, keresztbe tette a lábát. Lába van!
– Azt hiszem, Emil, hogy félreismertelek – búgó, kellemes hangja van!
– Könnyű a másikat félreismernünk, ha még nem ismerjük…
– Meg kell bíznom benned – folytatta Helén. Csillog a szeme!
– Hozhatok valamit? – állt meg az asztaluknál Apsch. Egészen másképp nézett ki, most sokkal magasabb volt és szolgálatkészen mosolygott.
– Valamit… amitől felébredek – hebegte Emil.
– Különleges kávéink vannak – hajolt közelebb Apsch. Diszkrétre halkította a hangját. – Sokkal különlegesebbek, mint a Korhangulatban…
– Egy különleges kávét kérek! – tért magához Emil. Helénre nézett, majd aprót biccentve módosított. – Kettőt kérünk!
– Cukor nélkül – tette hozzá a lány.
Ekkor indultam meg a bázisról, a sarokban meghúzódó kivilágítatlan, egyszemélyes asztaltól. Novai már félúton észrevett, és mire odaértem, láttam, hogy legszívesebben megfojtana egy kanál vízben.
– Engedd meg, hogy bemutassam a barátomat, Kortárs Zoltánt!
– Kortárs Zoltán – mutatkoztam be a rend kedvéért.
– A Zoli kortárs író…
– Kiss Helén – nyújtotta a kezet Helén. Lágy volt a kézfogása. – Hallottam már rólad! Szoktam néha a Gyöngyhalászt olvasni, és már többször találkoztam ott a neveddel.
– Örülök…
– Máshova is írsz?
– Igen, a Csütörtökben is jelentek meg már írásaim, a Magashegyi Szédítő pedig rendszeresen hozza a glosszáimat.
A Magashegyi a tizenkettedik kerület önkormányzati lapja volt, a főszerkesztő, Szálka Huba pedig osztálytársam az általánosból. Nagyon keveset fizettek az írásokért, de azt legalább rendszeresen.
– Több szerkesztőségben is dolgoztam már – mondta lassan Helén, és egymásra tette a kezeit az asztalon.
– Brandgatter Iván mellett? – csaptam a lecsóba.
Apsch lavírozott oda az asztalunkhoz, három kávéval. Hárommal? Én nem is rendeltem…
Helén nem válaszolt, kevergetni kezdte a dupláját, aztán belekortyolt. Kortyoltam én is. Mi ez a borzalmas sós íz?!
– Igen, ismertem Ivánt – kezdte Helén, és bizonyára folytatta is volna, de…
– Virágot tessék! – lépett oda az asztalunkhoz egy férfi, kosárkával a karján, benne celofánba csomagolt csenevész csokrokkal. Mit alkalmatlankodik ez itt? Felnéztem… Hajtár!
Emil turkálni kezdett a csokrok között, már ezen is meglepődtem, mivel tudtam, hogy alig van pénze, napról napra tengődik, a főbérlője felé is tartozik, erre tessék, kiválaszt egy végóráit élő rózsacsokrot és tetemes borravalóval megtoldva az összeget kifizeti Hajtárt.
– Talán együtt dolgoztatok?
– Meglepetésajándékot tessék – valaki ismét odanyomult az asztalunkhoz, nyakba akasztható kis polcot tolt elénk, rajta színes szalagokkal átkötött dobozkákkal. Alkony!
– Elnézést, kimegyek egy percre – állt fel Helén, és a mosdó felé vette az irányt.
Novai megvárta, amíg eltávolodik.
– Mi ez a gizdáskodj okosan? Tűnjetek a jó büdös francba!
– Addig nem megyünk, amíg el nem mondod, hogy áll a Brandgatter-ügy!
– Ki ez a csajszi? Brandi titkárnője?
– Majd minden kiderül, csak hagyjatok most minket békén!
Alkony és Hajtár úgy álltak ott, mint két idétlen lelepleződött detektív egy burleszk-filmből.
– Csak vigyázz, ne legyen meglepetésajándék – röhögcsélt Alkony. – Tudod… csakis gumival!
– Kérem, hogy távozzanak – Apsch jelent meg ismét, és egészen másképp nézett ki, kétszer olyan szigorúan beszélt, mint a Korhangulatban, és állt, mint egy túlméretezett szekrényember. – Itt csak az üzletvezető engedélyével lehet árusítani.
– Kérem, hívja az üzletvezetőt, engedélyt kérünk – próbálkozott Hajtár.
– Én vagyok az üzletvezető, nem engedélyezem.
Ekkor ért vissza Helén, csodálkozva nézte a tumultust, aztán érzékelve a feszültséget „no problémo”-mosolyra rendezte az arcát.
– Milyen volt a kávé? – Apsch az egyik karjával félretolta Hajtárt és Alkonyt, a másikat könyökben behajlította, és klasszikus pincér-beállással felénk fordult és már mosolygott.
– Nagyon finom – csilingelte Helén. „Ő is profi hazudozó?”, villant bennem a gyanú.
– Italiano caffè – Apsch közelebb hajolt, és egészen lehalkította a hangját. – Elárulom, bár nem szoktam, mert ez mindenféle félreértésekre adhat okot, hogy Bandito Bussolini receptje alapján készült…
– Köszönjük! Egyelőre – szólt közbe Novai, Helénre pillantott, majd jóváhagyást kapva folytatta – nem kérünk semmit.
Apsch megfordult, elindult és menet közben a tőlünk néhány méterre ácsorgó és fülét hegyező Alkonyt és Hajtárt begyűjtötte és a kijárat felé taszigálta. „Fogyasztani akarunk!”, emelte fel a hangját Ádám, „menjenek az Ugyebárba!”, igazította útba Apsch.
Emil megitta a maradék kávéját, aztán ismét a lányra nézett.
– Zoli nagyon kíváncsi, hogy milyen volt Brandgatter… Amikor még élt. Mert, ugye, már meghalt…
Helén nem szólt semmit, csak a szeme csillogott, mintha könnybe lábadt volna.
– Szóval, ha lehet, Zoli kedvéért mesélj róla!
Ültem ott, mint akinek a kedvéért történnek a dolgok, és Novai bűnlajstromához újabb pontot illesztettem.
– Iván, igen, Iván… Együtt dolgoztunk – Helén Emilre, majd rám tekintett, azzal a beletörődéssel, hogy jó, akkor beszéljünk Ivánról. – Túlvállalta magát, több lap szerkesztését is vitte. A szíve nem bírta, és egy sokadik rosszulléte után eldöntötte, hogy csak éjjel fog dolgozni, éjfél és hajnali négy között. Az utolsó hónapjaiban már csak aludt, napi tizenhat órákat aludt, aztán éjjel dolgozott, majd reggel énekelt… Hihetetlen, hogy mennyire szeretett énekelni, reggel, a teraszon a madaraknak áriázott… Improvizált… Valójában neki operaénekesnek kellett volna lennie, akkor lett volna teljes, boldog ember! Boldogság…
– Éjjel elutasított egy csomó szerzőt, aztán hajnalban duettezett a madarakkal? – összegzett és kérdezett számomra is meglepő kíméletlenséggel Emil.
– Igen… Elutasított! – nyögte holtra sápadva Helén, és zokogásban tört ki. Hagytuk, hogy kisírja magát, és valóban, egy-két perc múlva már csak hüppögött. – De régen is volt ez – tette még hozzá.
– De hiszen Brandgatter tavaly halt meg – jegyeztem meg.
– Tavaly? – ocsúdott fel a lány. Úgy nézett maga elé, mint aki álomból riadt. – Valóban… De én lelkileg úgy élem meg, mintha nagyon rég történt volna.
„Hajdanában, danában… Főleg danában”, foglaltam össze a hallottakat.
(Folytatjuk)
Előzmények
