New Yorick Times (17)

2025.11.11.
295 megtekintés

Úgy éreztem, ez a mélypont, innen már nincs lejjebb.

Volt lejjebb.

Erika másnap azzal fogadott, hogy vége az élősködésnek, felfigyeltek rám, rajta vagyok az összes biztonsági kamera felvételén. Nem állhat többé szóba velem, mert azzal az állását kockáztatná. Ne jöjjek többet, kolduljak máshol, esetleg menjek el dolgozni, akkor lesz pénzem normális ember módjára megvenni normális ételeket.

Mélyen megrendítettek a szavai, és számvetésre késztettek. Sosem gondoltam volna, hogy a viszonzatlan szerelem ennyire kivetkőztet magából valakit, sosem feltételeztem volna – vagyis persze tudtam, de nem gondoltam, hogy ez rám is vonatkozni fog –, hogy egy lány, aki szerelmes, átbillen a másik végletbe, és szinte utálattal eltaszít. „Nő szerelmét viszonzatlanul hagyni nem szabad”, könyveltem el magamban a tanulságot, és ezt a noteszembe is felvéstem.

Ha már kezemben a notesz, lapozgattam, milyen ötletcsírák buknak elő, amelyekből glosszát kanyaríthatok. „Mostantól több írást adok a Magashegyibe, és kikompenzálom az Interkonzumot”, biztatgattam magam. Másnap Szálka szólt, hogy a Szédítőben szünetet kell tartanunk. Sokallják a jelenlétemet. „Kik?”, kérdeztem rá meggondolatlanul. „Kik, kik? Hát a képviselők, akik saját magukról szeretnének meghitt történeteket olvasni!”

Még az én fejem felett ilyeténképpen gyülekeztek, máshol is vonulóban – vagy eloszlóban? – voltak a felhők.

– Apsch és Sipőcz is tud a dologról. Megbízhatóak. Ők azok az emberek, akik hozzátenni nem tudnak, de megbízhatóak – magyarázta Mari.

– Adj egy csókot, Kiss! – humorizált Emil. Aztán úgy csinált, mintha elkomolyodna. – Biztos, hogy Kissnek hívnak? Nem inkább Nagynak?

– Figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok?

– Igen, Sipőczről mondtad, hogy megbízhatatlan…

– Jaj… Figyelj már egy kicsit! – csattant Mari. – Meg tudod oldani a kampányt?

– Perszehogy! Hogy a fenébe ne! De kérdeznék én is valamit… Rendben, Ehonnainak szánod az első számot. De mikor kerülök sorra én?

Mari beletúrt a hajába és ködösen félrenézett. Novai rádöbbent, hogy ezt a nézését még soha nem látta a lánynak.

– Emil… Tehetségtelen vagy.

Novai semmit nem érzett, se megbántódást, se csodálkozást… Furcsa volt ezt így hallani, de nem több, mint furcsa.

– Ne haragudj… Nem akartalak megbántani! Tényleg úgy érzem, hogy az írói tehetséged korlátozott, viszont te született menedzser vagy! Kulturális, persze – biggyesztette sietve a végére Mari.

– Kultúra… Túrhatom a kultot.

– Ne csináld már… A jó menedzserek aranyat érnek! Szép jövő előtt állsz, csak azon az úton kell elindulnod, amit neked szántak!

– Köszönöm, hogy őszinte voltál – Emil megsimogatta a lány vállát, aztán lejjebb csúsztatta a kezét. – Kérek egy csókot!

Mari felkapta a ridikülét és kimenekült a lakásból.

Az előadásban, amelyre beültem, Őszi professzor azt fejtegette, hogy a politikai rendszerek az éghajlatváltozással állnak szoros összefüggésben. Egy-egy kurzuson belül is az időjárás befolyásolja a fontosabb döntéseket, a politikusoknak és a hatalmi elit egyéb szereplőinek a szervezetében ugyanis szignifikánsan több a víz, és így kiszolgáltatottabbak a hőmérsékleti ingadozásoknak. Az antik világban ezt tudták, és azokat a birodalmakat, ahol az uralkodók napi rutinjába kiadós langyos fürdőket illesztettek, tartósan békés és kiegyensúlyozott időszakok jellemezték.

Előadás után átmentem a Hexagon térre, itt üzemel egy könyvesbolt, a Szerkesztők Boltja, ahol vásárlási kötelezettség nélkül is le lehet ülni, és friss megjelenésű irodalmi folyóiratokat vagy akár napilapokat böngészni.

Tessék, rögtön itt egy érdekes hír! A Zabla Kör közleménye: „Az erőszakmentesség nem erőtlenséget jelent. Az erő felmutatása sokszor épp azt szolgálja, hogy az erőszakot elkerüljük, attól visszatartsunk. Az erőteljes fellépés valóban előszobája lehet az erőszakos fellépésnek, ezért fegyelmezettséget, tudatosságot, gyakorlatot igényel.

A Zabla Kör tagjai a közelmúltban egy demonstráció során spontán körülmények között élőben is bemutatták, mi az erő alkalmazásának helyes, mértékarányos és célravezető gyakorlata.”

Egy másik napilapban a Gáborfy Közkórház közleménye: „A sajtó megkeresései nyomán közöljük, hogy a Hexagon téri demonstráció részvevői közül két nyolc napon belüli és két nyolc napon túli sérült áll az ellátásunk alatt.”

Átültem az irodalmi folyóiratok állványához.

Van itt minden, ami szem-szájnak ingere! Először a Gyöngyhalász akadt a kezembe, végigpergettem, aztán gyorsan vissza is tettem. Másodjára a Pakkot emeltem le. Lapozok, lapozok, egyszer csak Péntek Péter írásán akad meg a szemem. „A Frappen-ügy”. Hm. Beleolvasok. A saját mondataimat olvasom, a saját bekezdéseimet… Azt hittem, álmodom. Megnézem megint, újra elolvasom. Aztán harmadszor is… Na jó, akad itt-ott egy sor, amit nem én írtam, vagy nem egészen úgy írtam… No de mégis… MI EZ?!

New Yorick Times, ezt adtam le a Pakk-ba. Hogy kerül ez ide?! Ki az a Péntek Péter?

Végigolvastam negyedszer is a novellát. Van benne minden, Frankfurt, Tenerife, Günomedion, dialektika, humor, valóság… Fene egye meg, ez egy jó írás!

Akkor értem oda a nyolcadik kerületi bérházhoz, amikor Mari éppen elviharzott. Láttam, hogy feldúlt, ezért nem köszöntem rá hangosan, nem állítottam meg.

Emil elég sokára nyitotta ki az ajtót, aztán nem a szobába, hanem a konyhába vezetett be.

– Ellopták a novellámat – tértem rá rögtön a nyílt sebemre, bár szándékosan úgy hangsúlyozva, hogy ne tűnjön drámainak a bejelentés.

– Gratulálok, ez siker. Csak azt lopják el, ami jó – dünnyögte.

Én itt most nem vagyok fontos, ezt csekkoltam, ezért rögtön témát is váltottam.

– Mi történt? Összevesztetek?

– Azt nem mondanám – Emil oldalra fordított a fejét, és felnézett a kredenc tetejére. Követtem a pillantását, az egyik macska ült ott a magasban. Aztán visszasiklott a tekintetem Emilre, és azt is észrevettem, hogy eltűnt a varkocsa. – Lehet, hogy én hajszoltam bele Marit ebbe az egészbe.

– Mármint?

– Abba, hogy bűnösnek érezze magát, és lapot alapítson.

– Lelkiismeretfurdalásod van?

– Inkább testismeretfurdalás.

„Az élőszavas ötleteidet kéne rögzítened és leírnod”, fogalmaztam meg, nem először, Emilnek címezve, de csak fejben, mert most nem jött ki ez a számon.

– Elveszett az erőd, Sámsonom… Nem kellett volna levágatnod a hajadat! – folytattam inkább tréfásan.

Novai ekkor rám nézett, és valamit észrevett, bizonyára azt, hogy nekem szintúgy változott a frizurám. Megnőtt a hajam és varkocsba fogtam.

– Séró toleranciát hirdetek – közölte.

– Még szerencse.

Felállt az asztaltól, és felnyúlt a kredenc tetejére.

– Mari kijelentette, hogy nincs írói tehetségem. Nulla. – Megvakargatta a macska nyakát, aztán végig a hátát a farka tövéig. – Akkor érzi jól magát, ha hunyoroghat a semmibe… Én is ilyen vagyok. Bovaryné én vagyok.
Ó, de nehéz a művész-léttől búcsút venni!

 

(Folytatjuk)

 

Kállay Kotász Zoltán

Kállay Kotász Zoltán

1972-ben a Joliot-Curie téren kirepült egy hintából, 1982-ban a Kissvábhegyen felmászott egy ház tetejére, 1993-ban Nagykovácsiban bokaszalag-szakadásig kirándult, 2006-ban az Astoriánál paprika sprayt szippantott, 2021-ben Klotildligeten leütötte egy kidőlő akácfa. A Dr. Kotász Könyvkiadó alapítója és vezetője.