Az előadásban, amelyre beültem, és amely „A halál mozgatja a vagyont” címmel került megtartásra, Todretod professzor azt fejtegette, hogy a szittya hagyományokkal ellentétes módon manapság azt gondoljuk, hogy a javainkat sírba vihetjük.
A szittyáknál hagyományosan az idősödő emberek szép lassan szétosztogatták mindenüket, és a túlvilágra a költözést egy szál ruhában – ezt leppedőnek hívták – kezdték meg. Manapság viszont az idősek az utolsó pillanatig gyűjtögetnek és ülnek a pénzeszsákjaikon, ezért minden generációnak arra kell várnia, hogy a felmenője meghalljon, ekkor történik csak családon belül érdemi vagyonmozgás. Extrém esetben egy hatvanéves várhatja, hogy a nyolcvanötéves szülője meghalljon, és végre saját lakáshoz és anyagi biztonsághoz jusson.
Kijöttem az egyetemről, és azzal a vegyes érzéssel, hogy a többiekkel akarok is meg nem is most találkozni, elindultam valamerre. Mielőtt odaérhettem volna bárhova is, az Újhold és a Holdsarló utca sarkán belebotlottam Hajtárba.
– Van egy olyan érzésem, Zoli – szólt –, hogy teljesen vakon vagyunk.
– Mire gondolsz?
– Azt látjuk, amit a fantáziánk ránk erőltet.
– Én most csak téged látlak – kezdtem el mondani, de aztán valami elvonta a figyelmemet –, vagyis… Nézd csak, mintha az emberek az utcán egyfelé tartanának!
Követtük az áramlást, és egy fontos közlekedési csomóponthoz jutottunk, éppen idejében, mert érdekes események kezdtek kibontakozni.
A tér közepére, a kettős villamosmegállóba Pakolni-szimpatizánsok tömörültek, nagyjából háromszázan, a tér széléről pedig körülbelül harminc Zablás nézett velük farkasszemet.
Megjegyzések röpködtek oda-vissza, aztán egyszer csak a Zablások baseball-ütőket kaptak elő, és megindultak a Pakolni felé.
– Zabla, zabla! – ordítottam oda.
– Zabolázzátok magatokat, wazmeg! – Hajtár.
A harmadik csoport, a tér közepén elakadt villamos utasai is akcióba lendültek, fennhangon követelték a villamosvezetőtől, hogy induljon el… Aki félti az életét, úgyis elugrik majd a jármű elől!
Ki tudja, mi történt volna, ha a Pakolni-falanx nem gondolja meg magát, és nem sétál odébb a tér közepéről.
A Zablások odaértek a járdaszigethez, eltették az ütőket és konszolidált mozdulatokkal fellépdeltek a villamosra. Vidáman kihajoltak a lehúzott ablakokon, integettek, és ekkor láttam, hogy a legvigyorgóbb köztük egy ismerős arc… Pozitív!
Az egész balhé csak arra ment ki, hogy fel tudjanak szállni a villamosra?
A jármű csilingelt egy jó hangosat és a forgalom újraindult. Mikor a szerelvény kigördült a megállóból, látszott, hogy a járdaszigeten néhányan – vajon kik? – dulakodnak.
Néhány nap múlva a Pakk folyóirat utolsó oldalán a „Pakolni, elhúzni!” mozgalom egész oldalas közleménye jelent meg. „Ismételten leszögezzük, hogy mozgalmunk neve nem hazánk egyes lakossági csoportjainak az elzavarására, hanem a politikai elit távozásának a szükségességére utal. A cókmókjuk nélkül, mert azt természetesen le kell előbb adniuk az Állami Kincseskamrának.” Nem olvastam tovább a közleményt, mivel a fals magyarázatoktól hányingerem van. Ha tényleg ez lenne a mozgalom célja, akkor nem „Pakolni, elhúzni!”, hanem „Pakolás nélkül elhúzni!” lenne a nevük.
Az biztos, hogy a Pakk és a Pakolni mostantól nem határolódhat el egymástól. Előttem nem.
Mindeközben a nyolcadik kerületben.
Emilnél megcsörrent a telefon. „Helén hív”, hasított belé azonnal, aztán gondolatban le is szidta magát, hogy milyen naiv és vágyakozó.
„Át tudsz jönni? Itt vagyok, a villában…”, hallotta, amikor felvette a kagylót.
– Persze, megyek.
Háromnegyed óra múlva Novai már ott is volt. Mari eleinte csak hosszan és szótlanul nézte, Emil úgy vélte, hogy az érzelmeivel küszködik, de Mari a fejét figyelte, ugyanis Emil időközben levágatta a haját. Eltűnt a varkocsa.
– Miért tűntél el? – kérdezte Novai.
– Nem hazudtam… Nem szeretem a Mária nevet, ezért a második keresztnevemet, a Helént szoktam használni – válaszolt egy másik, talán következő kérdésre Mari.
– És mi lesz a New Yorick Times-szal?
Valamikor nagyjából eközben…
Elindultam a hetedik kerületi otthonomból, hogy lelkiismeretfurdalástól gyötörten a Hűségesek terére érkezzem. Hetek óta ide se dugtam az orrom. Van olyan, hogy gondolati hűtlenség? Bűntudat amiatt, hogy nem gondoltam valakikre, akikre pedig korábban rendszeresen gondoltam, és bűntudat azért is, mert úgy érzem, hogy a figyelmem, ha nem is tudnak róla, megtart jóban, jelenlétben, és most ezt a védelmet hanyag módon levettem?
Elfelejtettem jónak lenni? A padon csak a néni üldögélt egymagában.
– Lipi bácsi hol van?
– Kórházban.
– Tessék neki megmondani, hogy jobbulást kívánok!
Azt hittem, hogy ezzel a kommersz szófordulattal eloldaloghatok, de Nun Mária kegyetlenül őszintén, ráadásul finom humorral folytatta.
– Ne jöjjön többé ide, fiatalember – mondta. Mosolygott. – Lassan kimegyünk a divatból. Ne jöjjön, nem fog itt találni.
Leforrázva menekültem el.
Visszakapcsolva a tizennegyedik kerületbe…
– És mi lesz az én szerepem? – kérdezte Novai.
– Segítesz az egészet beindítani.
– Én, neked? Százszor jobban tudod, hogyan kell egy folyóiratot működtetni!
– De fel is kell futtatni – duruzsolta Mari.
– Futóedző leszek?
A két gerle ismét ott ült a fügefán. Mintha az elmúlt hetekben meghíztak volna. Vagy jönnek a gerlebabák?
– Olyasmi… Az indulása után szervezned kéne egy nagy negatív lejárató kampányt a lap ellen… Mert a lejáratás, ha befuccsol, a legjobb reklám!
Emilnek nem tetszett az ötlet, de úgy csinált, mintha töprengene.
– Ha bevonok pár embert, Korit, Pozitívot, Hajtárt, végül is megoldható… Profi fuccsisták – mondta lassan, és elkezdte csókolgatni Marit.
– Tudom, hogy megoldod. Ügyes vagy, okos vagy! – húzódott el a lány.
Emil nyújtózott utána.
– És mikor jelenik meg az első lapszám?
Mari elindult a mosdó felé, Emil csücsörítve nyomult utána.
– És miből fogod finanszírozni? – cuppogta.
– Még az anyaggyűjtésnél tartok – hadarta Mari, ugrott egyet, és magára rántotta a fürdő ajtaját. – Az első számot – hallatszott az ajtó mögül – szenteljük Ehonnai Lászlónak.
– Ehonnai él még? – kérdezte a kint rekedt Emil csodálkozva.
– Él, de évtizedek óta mellőzik. Néhány hét múlva lesz a 99. születésnapja.
Emil ott ácsorgott a bezárt fürdő előtt. „Fél, hogy kikotyogna valamit, azért húzódozik?” Ekkor megszólalt a kapucsengő.
– A postás mindig kétszer csenget, a díjbeszedő háromszor! – kiáltott ki Mari.
A Hűségesek terét hátrahagyva tettem néhány vargabetűt a Belvárosban, aztán nem kerülgettem tovább a végállomást, az utolsó száz méteren egyenesen odamentem a szerkesztőség épületéhez.
A Csütörtökhöz hoztam a novellámat. Melyiket? Ugyanazt. Azt, amelyiken már hónapok óta dolgoztam; összeszedtem az összes változatát, betettem egy dossziéba… Majd ott előrántom az egyiket, teljesen mindegy, hogy melyiket, mert úgyis el fogják fogadni.
A Csütörtök, mint önálló folyóirat, valójában nem is létezett. A Hétfői Kurír havi mellékleteként jelent meg, ezért a Hétfői szerkesztőségében üzemelt, a Vasárnap utcában, és minden héten kedden és pénteken volt fogadóórájuk. „Szombaton szerkesztőségi ülés!”, silabizáltam egy nagy fali hirdetőtáblán az előszobában a kirajzszögezett figyelmeztetést.
A vörös hajú nő fogadott, aki a Pakkban Pali bácsit pátyolgatta. Tollal a kezében, a tollhegyet a sorokon futtatva olvasta végig az írásomat viharos sebességgel.
– Miért ilyen vidám ez az írás? – egyenesen ült, szorosan összezárt lábakkal és fel se pillantva a papírlapról.
– Talán a témája miatt?
– Nem ilyen vidám időket élünk, Zoltán – futtatta tovább a tollhegyet, még mindig nem tekintve fel. – Zoltán, kérném, hogy ne csak írjon… Lásson is! Egy írónak elsősorban szeme legyen. – Gondolom azért, hogy lássam, neki is van szeme, rám nézett. Ez csak egy pillanatig tartott, majd mintha mentséget keresne, mintha mindenáron találni szeretne valamit, ami a javamra írható, visszamélyedt a művembe. Fél perc szünet következett, majd nagyot sóhajtott. – Több szem, kevesebb szemfüleskedés!
(Folytatjuk)
Előzmények
