Az előadásában, amelyre beültem, Tatár professzor azt fejtegette, hogy a Tibeti Halottaskönyv és a kvantumfizika is azt igazolja, hogy az idő csak tükörreflexe a valóságmetszeteknek.
Ezen a ponton felálltam, és kijöttem az előadóteremből, ugyanis idegesít, ha valamit nem értek, és nem akarok úgy csinálni, mintha érteném, és hallgatni tovább az érthetetlent, csak azért, hogy alkalmazkodjak azokhoz, akik szintén nem értik, de ragaszkodnak hozzá, hogy úgy csináljanak, mintha értenék.
„Menj a Tulajdonképpenbe… azonnal! Értve vagyok?”, súgta a referencia-hang. Engedelmeskedtem.
– Na csősztök! – többesszámban mondtam, mert örültem volna, ha többen vannak, de csak Pozitív ült ott egymagában. Valamit firkálgatott egy füzetbe, és amikor meghallotta a köszönésemet, gyorsan eltette.
– Átírom a novellámat – jelentettem be. – Rájöttem, hogy eddig túlbonyolítottam az egészet. Humorosra fogom venni, lesz például egy idősebb szereplő, lapszerkesztő, aki a fiataloknál állandóan drogproblémákat gyanít… Pedig semmi más nem történik, csak a fiatalok még élvezik az életet!
Folytattam még volna, de Kisléghi esett be, levegő után kapkodva és boldogan, mint aki sprintfutamon esik be a célba.
– Most tudtam meg, hogy Brandgattert – fuldokolta – a Tokmányosi temetőben temették el. Menjünk, nyissuk ki a sírt!
– Minek? – vetettem közbe. – Nem mindegy? Helén volt Brandgatter, talán most is az. Teljesen felesleges, hogy egy érdektelen figura után kutakodjunk tovább… Az igazi Brandgatternek semmi köze az elbírálásokhoz.
– Ezt mondja a csaj… De igazat mond-e?
– Dehogy – jelentette ki meggyőződéssel Orsi. – Gyerünk Tokmányosra!
– Emil bent ül a pultnál – jött ki a presszóból Szendrő.
Bementünk. Novai tényleg ott ült, gondterhelt fejjel, egészen pontosan félig terhelt fejjel, mert a homlokát ráncolta, de a szája szélén mintha mosoly játszott volna.
– Helén megint eltűnt – mondta minden bevezető nélkül. – Vagyis Mari. Mert kiderült, hogy nem Helénnek, hanem Máriának hívják, és… – majdnem hozzátette, hogy pénzügyi tanácsadó valami gyanús nevű cégnél, vagyis az igazat, de aztán inkább korrigált – …és nem irodalmi szerkesztő.
– Ez egy Mata Hari! – kiáltott fel Orsolya.
– Mata Mari – pontosított Szendrő. – Én megmondom neked pacekba: életveszélyben vagy. Jövő héten lehet, hogy már a te sírodat keressük és bontogatjuk.
– Mondom, hogy eltűnt… Meg különben is, miért lennék életveszélyben?
– A kémnők akkor a legveszélyesebbek, amikor lerántják a bugyijukat – fűzte tovább felvilágosítólag Pozitív.
– Itt már minden le lett rántva – Emil nagyot kortyolt a poharából, melyben víztiszta, átlátszó folyadék lötyögött.
– Gyerünk Tokmányosra! – hajtogatta ismét Orsi.
Emillel egymásra néztünk, és azzal a néma bólintással, hogy „jól van, játszani akarnak a gyerekek, menjünk”, felkerekedtünk.
Tokmányost néhány éve csatolták a fővároshoz, a huszonötödik kerület után, a Darázshegy mögött, amelyet egyesek Varázshegynek hívnak, terül el, és valójában egy kis slugobica falu. Az idősek csak ezt a slugó nyelvet beszélik, értik a szittyát is, de nem beszélik. Ha megkérdezik őket, mindenre azt felelik, hogy „hurinnyó!”, ami körülbelül annyit tesz, hogy „jól van, persze”, és állítólag egyszer megkérdezték őket, „szeretnének-e a fővároshoz csatlakozni?”„Hurinnyó, hurinnyó!”
A Varázshegytől gyalog mentünk, mert a villamospályát, bár már régóta ígérgette a városháza, nem építették ki Tokmányosig. A falu határában rögtön megtaláltuk a temetőt, és mivel egy domboldalon feküdt, és a domboldal felénk lejtett, rögtön átláttuk az egészet, mint egy térképet.
– Középen, a kripta felett – kezdte el a sasszemű Szendrő – két óránál… Földkupac. Az lesz az…
Bizony igaza lett.
„Brandgatter Iván (1938-1995)”. Megint csak egy fatábla. Jövő évi elhalálozással? Vajon a többieknek is szemet szúr az anomália?
Sírbontás, harmadik felvonás.
– Semmi szerszám nincs nálunk – konstatálta Szendrő.
– Ez van… Kézzel oldjuk meg. Búcsú a fegyverektől!
Nem is kellett eszköz, annyira lazán terült el a föld és olyan vékonyan takart, hogy pillanatok alatt lepucoltuk egy deszkakoporsó fedelét. Pajszer se kellett.
A sír tökéletesen üres volt.
– Ilyen nincs, nem lehet üres! – kiáltott Szendrő, és már ugrott is be.
Pozitív is utána, és mint a megszállottak, gereblyézték kézzel, szétterpesztett ujjakkal a koporsó alját, de se bunkofont, se hangvillát, se radírgumit, de még csak egy galacsinná gyúrt félcédulát se találtak.
Novai állt, és nézte az egészet rezzenetlenül.
– Ezt már tényleg nem értem – motyogta Pozitív.
– Nem értitek, mi? – A hang a hátunk mögött jött. Megfordultunk. Tárkony Tibor! – Hetek óta követlek titeket, de annyira be vagytok höböncölődve, hogy észre sem veszitek.
– Követsz minket?
Tárkony erre nem reagált.
– Ez egy nyomozás? Öcsisajtok, rohangásztok összevissza, de nem értelmezitek, amit találtok!
– Konkrétan mire gondolsz? – Pozitív mindig akkor használta a „kontrétan” kifejezést, amikor idegrángás kerülgette.
– Miért üres mindegyik Brandgatter-sír? Hm? Elárulom, azért, mert ezek nem igazi sírok, csak helyfoglalások. Sírhiány van, egyre több a halott, a temetők meg zsúfolásig tele! Ezek ügyesen lefoglalt sírok, amelyeket jó pénzért továbbpasszolnak majd, igazi halottaknak!
Ez hihetőnek tűnt.
– Szóval azt akarod mondani, hogy Brandgatter él?
– És ilyesmire van mutyivációja?
– Ha valaki ilyen merészen és ipari méretekben kereskedik sírhelyekkel, akkor valószínűleg még jó egészségnek örvend – magyarázta Tárkony. – Egyébként én szóltam Orsinak, hogy itt is lesz egy sírhely.
– Névtelen telefonhívás volt – tette hozzá Orsi. – Befekszem a sírba. Elég tágas… Jön velem valaki? – és Emilre nézett, aztán Szendrőre.
– Furinnyó! – hallottuk.
Szendrő láthatólag tépelődött, hogy lépjen-e Orsi után, aki már a koporsóban állt, de a kiáltás megdermesztette.
Három öregasszony tartott felénk, fekete fejkendővel és nagy műanyag színes locsolókannákkal.
– Furinnyó, furinnyó! – kiáltozták, és nem mosolyogtak.
– Menjünk – tért magához és nézett ránk Szendrő, aki slugobica felmenőkkel is rendelkezett. – Ez a furinnyó nem jelent jót… Menjünk!
A menésből futás lett, bár talán nem mindannyian választottuk rögtön ezt az utat, mert még hallani véltem, hogy „Békével jöttünk… Kérem, hogy önök is csatlakozzanak a béketáborhoz”, hadarta Pozitív. Többet nem hallottam, Emillel megint mi voltunk a legfürgébbek, gyors és nagy léptekkel elhagytuk a többieket.
A Varázshegy után, a 25V busz megállójában Pozitív és Tárkony utolért minket.
– Ezt meg fogom írni – nyögte Tárkony, amikor végre levegőhöz jutott.
– Ami nincs megírva, az nem is létezik – pillérezett pihegve az előzőhöz Pozitív. Aztán már a csillámozás következett. – Az írók az istenek – ezzel kicsit kihúzta magát, és valóban, a feje közelebb is került az éghez, legalább két centivel.
Szóval Pozitív is ír még, nem csak nyomoz. Ennek a hülyének mindenre jut ideje?
(Folytatjuk)
Előzmények
