New Yorick Times, hajrá, valóság!
Néhány nap alatt el is készültem a novellával. Töprengtem rajta egy ideig, és végül úgy döntöttem, nem a szenvedés és öröm dialektikáját dolgozom bele, hanem a tényleges történést, azt, hogy egy szoborról kiderül, nem azt ábrázolja, amit korábban gondoltak róla, ezért kihajítják. Tulajdonképpen meg se nézik alaposan, mert a kinézete nem számít, az számít csupán, hogy éppen milyen többségi vagy annak felkent gondolmány csavarodik köré. Ez az „éppen mikor mit” egyébként egyéni szinten visszavezethet a szenvedés és öröm dialektikájához is, így megnyugodtam a megoldásban.
Elmentem a tizenharmadik kerületbe, az utcába, ahol már jártam, de most nem mentem fel az első emeletre, lent, a kapualjban bedobtam a megfelelő levélszekrénybe a művemet.
Mindenki megérdemel egy második esélyt, hát még egy szerencsétlen irodalmi folyóirat.
Néhány nap múlva üzenetet kaptam, telefonon, hogy fáradjak be a Pakk szerkesztőségébe. A megbeszélt időpontban befáradtam.
Éppen odaérek, és a társasház kapuján, szokásos graffitizett kapu, barna alapon fehér festékkel fújt ákombákom, amelyről azt se lehet eldönteni, hogy rajz vagy írás, Kisléghi Orsolya lép ki. Ő is a Pakkban próbálkozik?
Azt hittem, zavarba fog jönni, de szemmel láthatólag megörült nekem.
– „Odaátról üzenem”, ez az új szonettciklusom címe – újságolta. – Megnéznéd? Kíváncsi vagyok a véleményedre. Hajti szerint nagyon jó, de hát… – sóhajtott, kissé álságosan, mert láttam, hogy vigyorra húzódna a szája, de nagy önuralommal közömbösre rendezi a vonásait – szerelmes belém, elfogult.
– Mit mondtak rá? – böktem felfelé, a Pakk irányába.
– Mit…? Ja igen. „Súlytalan kitalációk”! Ezt mondta, ezt volt képes mondani az öreg trotty az én megélt élményemre, az eltemetésemre!
– Rendben, este elolvasom – vágtam zsebre az írását.
– Köszönöm! Benned megbízom! Emilnek fogom még megmutatni, mert ő csak félig szerelmes belém! A véleményét is csak félig veszem majd komolyan!
Elbúcsúztam Orsolyától és felmentem az első emeletre.
A vörös hajú nő fogadott, fáradtan, karikás szemekkel.
– Kérem, ne terhelje hosszan Palit… Nagyon idős, és már fáradékony! Főleg a legutóbbi mérgezése óta – suttogta. – Tulajdonképpen ágyban lenne a helye, de hát mit csináljunk… A szerkesztés élteti!
Péntek Pali bácsi szemmel láthatólag megörült nekem, csillogó szemmel beterelt a belső szobába, mert, bár ezt múltkor észre se vettem, volt bizony belső szoba is.
– Mit is írt? Hogy is hívják?
Mitisírahogyishívják… Megmondtam.
A csillogás mintha takarékra kapcsolt volna a szemében. Vagy csak a szobában, ahova beléptünk, nem olyan erős a világítás, ami betükröződhetne?
– Igen, már emlékszem… Tessék, üljön le! Mi itt nem lámpázgatunk. Üljön le, és elmondom a véleményemet. Egyszerűen, egyenesen – szólt. – Nézze, fiatalember – kihúzta a fiókot, kivette a lapokat, megismertem, az én írásom volt. Rátenyerelt. – Ezek súlyos kitalációk… Semmi közük a valósághoz. Lebegnek a semmiben. – Felnézett a csillárra, gondolkodott. – Lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Súlytalan kitalációk.
Nem szóltam semmit. Mit lehet erre mondani?
– Brandgatter Iván nem létezik. Én ötvenöt éve vagyok a szakmában, és nyugodtan kijelenthetem, hogy nem létezik.
Megint rám nézett. Védőbeszédet kéne tartanom?
– Tudom, hogy modernitás… meg új hangvétel… hogy az újabb generáció legszívesebben lecserélné az előzőt, kihajítaná a Günomedionokat, sőt, leváltaná az egész világot. De mondok én magának valamit: a világot nem lehet leváltani! A világ köszöni szépen, jól van, és nem változik évszázadok óta. – Visszatette a fiókba az írásomat. – Mindig ugyanazt kell megírnunk, finom hangsúlyeltolódásokkal, ez az írók feladata. A kicsi dolgokban rejlenek a nagy dolgok! A nagy durranások nem durrannak… semekkorát sem. Hatvanöt év tapasztalatával mondhatom ezt!
Ismét szünetet tartott, rám nézett, és nagyot sóhajtva tudomásul vette, hogy nincs hozzáfűznivalóm. Benyúlt az íróasztal egy másik fiókjába, gyógyszeres papírdobozt szedett elő, abból üvegcsét, lecsavarta a tetejét, a pipettás kupakkal felszippantott a folyadékból, átcseppentett az asztalon álló vizespohárba. Két-három nagy korttyal megitta az egészet. – Pöcc Elmefény Cseppek… Kizárólag természetes hatóanyagok, memória-javító, immunerősítő. Nagyon ajánlom magának is! Nem lehet elég korán kezdeni.
Felállt, kikísért az ajtóhoz.
– Magának, fiatalember – atyaian megfogta a vállam –, veszélyes tévképzetei vannak. Nem tudom, mit szed, de… Álljon le vele. Higgye el nekem, hetvenöt év tapasztalatával mondom, nem éri meg.
Már elindultam a körfolyóson, de meggondoltam magam, visszaléptem és Pali bácsi szemébe néztem.
– Maga se létezik?
Végtelenül szomorúan nézett rám.
– Erről beszéltem… Álljon le vele.
Ugyanekkor, ugyanabban a városban, de egy másik kerületben valaki megszólalt.
– Túl sokan vagyunk itt az ágyban…
– Sokan? Van itt rajtunk kívül más is? – kérdezte Helén kissé riadtan.
– Meztelenek és holtak…
– A mezteleneket értem – gyűrte mosolyogva maga köré szorosabban a takarót Helén. – De a holtak?
– Itt van Brandgatter Iván is… És Kiss Helén.
– Hogy-hogy… Én meghaltam?
– Igen, ez most a szerelem és halál órája. Helén meghalt… Kiss Mari van mellettem.
Köfi ekkor nagyot ásított, ahogy egy unatkozó koronatanúhoz illik.
– Mindent meg tudok magyarázni – rebegte Mari.
– Nincs kétségem felőle, és kíváncsi is vagyok rá… – Emil felállt. – Mindjárt jövök! – Ezzel átment a konyhába, kinyitotta a lichthof-ablakot, leült a konyhaasztalhoz, cigarettára gyújtott, tűnődve elszívta. „Azért jöttem ki, hogy Helénnek, azaz Marinak időt adjak? Hogy valami elfogadható, tartósan elhordozható magyarázatot kitalálhasson?”, gondolta. Aztán egy második szálat is elszívott, és…
És amikor visszament a szobába, az ágyat üresen találta. Mari?
Mari sehol. Se a szobában, se a fürdőben, se a vécében. A bejárati ajtó melletti kisasztalkán végül egy cetlit talált, pár ráfirkantott szóval. „Visszaéltél a helyzettel.”
Ennyi.
(Folytatjuk)
Előzmények
