Láttam a többieken, hogy nem írnak már, semmilyen új írást, se verset, se novellát nem mutatnak, nem beszélnek róla, nem kérnek róla baráti véleményt. A Brandgatter-nyomozás tökéletesen beszippantotta őket, és hogy ez megtörténhetett, azt bizonyítja, hogy az íróság puszta szerep volt, játék, de most az Író helyére a Nyomozó türemlett mindenkinél, mert az izgalmasabb.
Itt már csak én írok.
Esetleg Hajtár, címeket.
Na jó, Pozitív a pozitív utópiáját.
Esetleg Emil a pénzes regényét.
Orsi néha egy szonettciklust.
Szendrő a posztmodern életképeit.
De egyébként senki nem ír semmit, és ez végtelenül szomorú. Olyan, mintha körbeállnának téged, és ujjal mutogatnának rád: „Ő az, aki még hisz a Télapóban!” Mert a Télapó maga az irodalom, a nemes gondolatok összessége, amely mesének öltözve rendszeresen visszatér, hogy jóra vezessen minket. Lelkem mélyén hiszek a Télapóban, és fáj, ha azt látom, hogy a barátaim már kiábrándultak.
– Sablonok – dobta le az asztalra a kéziratomat Pozitív. Mert megint megmutattam neki. Ez van, javíthatatlan vagyok.– Sablonosak a szereplőid. Nincs élettapasztalatod, ezért nem tudsz hús-vér figurákat megjeleníteni. Nem örülnek, nem szenvednek. Írjál inkább sublótokról!
– Gyártanak manapság még egyáltalán sublótokat? – kérdeztem, hogy elkerüljem a kiprovokált megsértődés csapdáját. – Vagy írjak antik darabokról?
Mindeközben a nyolcadik kerületben.
– A New… Yorick… Timest… is én találtam ki – buktak ki Helén száján a szavak.
Most nem a villában voltak, hanem Emil albérletében, az ágyban. Helén egy hét se-kép-se-hang után felbukkant, váratlanul rátelefonált Novaira, „otthon vagy?”, és fél óra múlva már az ajtóban állt.
Szétszórt ruháit a macskák szagolgatták, aztán Töfi elkezdte rágcsálni a bugyiját, szépen komótosan, mélázgatva.
– Nincs azzal baj… Igazán szellemes.
Helén, látszott rajta, vívódik, lehunyta a szemét, aztán felült, és egy hajtincse végét sodorgatta az ujjaival.
– Őszinteségi rohamaim vannak szex közben.
– Észrevettem – Emil mélyen belenézett a lány szemébe. Aztán végigcsókolta a testét, tetőtől talpig.
– Ne… ne! – hebegte Helén.
– De, de.
Bovaryné egybekotorta Helén melltartóját és blúzát, kényelmesen ráheveredett és hunyorogva dorombolni kezdett. A dorombolás eltartott egy darabig, aztán…
– Ne, ne… Negyven éves vagyok… Kereken! – sikkantott Helén.
– Ma van a születésnapod? – kapta fel a fejét Emil.
A legtöbb férfi vagy cselekszik vagy gondolkodik, a kettőt együtt nem bírja művelni, és Emil most a gondolkodás zsákutcájába tévedt. Szinte hallani lehetett, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában.
Helén legalábbis hallotta.
– Dehogyis – magyarázta. – Öreg vagyok, nagyon öreg… Sokkal öregebb nálad, és ezt sokkal hamarabb meg kellett volna mondanom.
– Azért azt sejtettem – rögtönözte Emil, mert ebbe korábban bele se gondolt –, hogy nem tíz évesen kezdtél el lapot szerkeszteni.
– Azért elég fiatalon kezdtem…
Mindeközben a Pickpackban, a hatodik kerületben.
– Mit találtatok a villában? Be tudtatok menni? – kérdeztem.
– Nem. Lezárva, lakatlan – válaszolta Hajtár. – Néma csend és hullaszag.
– Látszat… Van ott benn élet, higgyétek el nekem – erősködött Pozitív. – Brandgatter bujkál a villában, lefogadnám.
Mindeközben a nyolcadik kerületben.
– Megbűnhődtem, mert magánéletem szinte nem is maradt… Csak a munka és a munka – lábadt könnybe Helén szeme.
– Bűn és bűnhődés… Valahogy az az érzésem, hogy manapság csak azok bűnhődnek, akik bűnösnek érzik magukat. Akik magukra veszik a tetteik súlyát – vélekedett Novai.
Helén nem hagyta magát elméleti irányba fordítani.
– Mindent jóvá akarok tenni. A sok elutasítást. Elég érettnek érzem már magam ahhoz, hogy elvárásoktól mentesen véleményezzek…
– Igazad van. Támogatlak benne.
– Új lapot szeretnék alapítani! Persze az nem elég, hogy új legyen, kell valami plusz is… Az olvasnivaló mellett hanganyag, CD melléklet is lehetne minden lapszámban! Dalok, megzenésítve… Úgy érzem, az új trubadúrköltészet korának kell eljönnie! – Helén kipirulva folytatta. – Új lap, az újaknak, a fiataloknak! És csakazértis New Yorick Times legyen a neve!
– Hűha, bátor dolog lenne, valóban! Jelzésértékű.
– Itt az ideje annak lenni – jelentette ki Helén, és kiindult a mellékhelyiségbe.
– És mi van Brandgatterrel? – kérdezte gyorsan Emil.
– Nem mondhatom meg… Egyelőre nem – szólt vissza Helén. – De nem is lényeges. A nagybátyámnak ehhez nem lesz semmi köze.
Trubadúrköltészet. „Az eltűnt idő nyomába vagy a megtalált idő nyomába eredünk ezzel?”, töprengett Emil, ahogy a másik oldalára fordult. Aztán észrevette, hogy Köfi valamit toszogat az ágytakarón. Helén ridiküljéből piszkálta ki?
Fehér lap. Névjegykártya. Felvette, megnézte.
Kiss Mária
pénzügyi tanácsadó
Eurokupecz Zrt.
És alatta Helén telefonszáma.
Azt hitte, menten elájul, de aztán közelebb hajolt a macskához, „köszönöm, Köfi!”, suttogta, majd visszatette a kártyát a ridikülbe.
Másnap az Ugyebárban ültem, ültünk, és a háttérzajtól tudatosan elhatárolódva, lehunyt szemmel vártam, hogy szépen leülepedjen bennem minden, amit háromnegyed órával korábban Emiltől hallottam. Éreztem, hogy most legalább háromnegyed részt tényleg elmondta, amit tud.
Foglaljuk össze tehát a tudnivalókat!
Helén kiadta magát Brandgatternek, ezen a néven főszerkesztett és utasított el sokakat, és most lelkiismeretfurdalása támadt, és új lapot akar alapítani, új elvek mentén kárpótolva a méltánytalanul visszautasított szerzőket.
– Helén előkerült, megint együtt vannak Emillel. Helén volt valójában Brandgatter, elutasított egy csomó szerzőt, és most a bűntudata miatt… – kezdtem el mondani, és ámulva vettem észre, hogy senki nem figyel rám. A háttérzajban ringatózva egymással beszélgetnek, „meghalt”, „megölték”, „bujkál”, „titokban irányít”, szajkózzák a szokásos betokosodott képzeteiket, süketen a friss megfejtésre.
„Nincs értelme összefoglalni a tudnivalókat”, állapította meg bennem a referencia-hang. „Aki nem figyel, lemarad, kimarad.”
Irodalmilag pedig elmondható, hogy ez a fogás – összefoglalás – értelmét vesztette. Az ismétlések helyett folyamatosan új közlésekre kell szorítkozni.
(Folytatjuk)
Előzmények
