Az utcán bandukoltam, most már tényleg felmegyek az első kerületbe, döntöttem el, szerda van, ellenőrzöm, amit már évek óta visszatérően ellenőrizni szoktam ott.
Az Ibolya utca a helyszín, az ufók onnan viszik el a kiválasztottakat. Az Ibolyántúliak Társasága minden szerdán ott gyűlésezik, készülnek a kiválasztódásra, tulajdonképpen kiválasztják magukat, mert ezt, lássuk be, nem helyes másra bízni, jobb, ha mindenki saját magának intézi. Gyűléseznek, a gondolataik erejével meghívják az ufókat, jelzik, hogy készen állnak.
„Spirituális prostitúció”, fejtegette Pozitív, amikor egyszer eljött velem. Igaza van, na de mégis… Ezt, így, minősítőleg? Szerencsére többször nem jött.
Nagymamám hozott el ide először, nagyon régen. A társaság azóta mit sem változott. Lea néni fehér cérnakesztyűben, diszkréten parfümözve, kirúzsozva angyali nyugalommal várakozik. Réka néni aprósüteményeket hozott, Gabikánál és Sacinál hubertus, jäger. Többnyire van előadás is, amelyet többnyire László mester tart. A mester kora meghatározhatatlan, alacsony, hollófekete hajú, az álla alatt kis toka, a hasán szolid mentőöv, a lábán saru.
László mester kihívott a konyhába.
– Nézd csak – és ezzel elővett egy konzervet. A konzerv fedeléhez kicsi karikát rögzítettek, abba beakasztotta a mutatóujját, meghúzta, épp csak hallható reccsenés, a konzerv nem nyílt ki, nem hajlott fel a teteje, de mégis látszott, vagyis inkább érződött, hogy felrepedt. – Na, most mondd meg: ez a konzerv nyitva van vagy zárva?
– Ezt mégis… miért? – hebegtem.
– Csak megmutattam. Nem tudom, hogy miért, de te majd rájössz. Tudni fogod – mosolygott László mester. Ezzel visszament a nagyterembe.
Kapkodva előkotortam a noteszemet, felütöttem a megfelelő helyen, és áthúztam a feljegyzést. „Csak egy konzervről lehet minden kétséget kizáróan eldönteni, hogy nyitva van vagy zárva van, az emberi lélek, mint olyan, mindenkor köztes állapotban leledz.”
Kicsit gondolkodtam, aztán írni kezdtem. „Az emberi lélek, hasonlóan egy egyszerű konzervhez, lehet nyitott, zárt vagy észrevétlenül felrepedt. Talán az utóbbi a legizgalmasabb és legveszélyeztetettebb állapota.”
Visszamentem a nagyterembe, László mester közben megkezdte az előadását, ha jól értettem, a rakott káposzta készítésének rejtelmeit boncolgatta, kicsit belehallgattam, aztán eljöttem. „Konzervhúst semmi körülmények között ne tegyünk bele”, jegyezte meg éppen.
Ha az ufók pont most, pont ezért a receptért ugranak be az Ibolya utcába, esetleg a recept mellé kuktákat is zsákmányolni, akkor így jártam, lemaradtam. Egyebekben pedig ellenőriztem, amit akartam: nem változott semmi. Vagy mégis? Hiszen László mester…
Hajtárral megbeszéltem, hogy az Ugyebárban találkozunk, állítólag van egy cikke, riport az élmunkásról, akiről Günomediont mintázták, és ezt a régi újságot akartam elkérni tőle.
Már amikor odaértem, láttam, hogy Hajtár a bár bejárata előtt áll, a kezében korsó sör, és amikor ő is meglát, a korsót a feje fölé viszi, és az egész tartalmát lassú mozdulattal a fejére önti.
– Mi a búbánatos fenét csinálsz? – köszöntem rá.
– Vezekelni akarok – válaszolta Hajtár sárgakönnyes agyonsírt arccal. – Nincs meg az újság, amiben a cikk volt. Kerestem, aztán rájöttem, hogy odaadtam a gyerekeknek, amikor jöttek papírt gyűjteni.
– Nem érdekes. Ha nagyon akarom, könyvtárban is utánakereshetek – legyintettem.
– Jól van, jól csináltad – jött ki Pozitív Szendrővel az oldalán a bárból. Átnyújtott egy guriga vécépapírt Hajtárnak. – Törölközz meg.
– Te találtad ki ezt az elmeroggyanást?
– Tudjuk, Kori, hogy mindenből drámát csinálsz… Ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnéd. De ha más csinálja a drámát, akkor könnyen túllendülsz – fejtegette Pozitív. – És a kísérlet sikerült.
– Baromság – válaszoltam tömören.
– Tessék, erről beszélek. Nincs önkritikád.
Egy roppant kedvetlen pincér dugta ki a fejét a bárból, és számonkérően bámult ránk, döntsük el végre, hogy megyünk vagy maradunk és leülünk.
– Emil még mindig Helént keresi? – kérdezte Szendrő.
– Nem adja fel… Keresi – válaszoltam.
Orsolya is odaért az Ugyebárhoz, és rögtön be is kapcsolódott a társalgásba.
– Lehet, hogy Helén csak Emil elől bujkál… De előlünk nem.
– Hol van az a villa? Megnézném! – szólt Szendrő.
A többiek is bólogattak.
Legyen, megmutatom nekik. Novai persze nem árulta el nekem a pontos címet, de az utca nevét igen, Ligetszépe, előző nap odamentem, és egyetlen villát azonosítottam csupán, aminek a postaládáján „Kiss” név szerepelt.
A 3-5-es villamossal mentünk, talán három megállót, amikor bemondták, hogy nem megy tovább, át kell szállni pótlóbuszra. Megint felmerült az örökzöld kérdés: a 3-as és 5-ös villamos ugyanazon a sínpályán közlekedik, oké, de hol a 4-es? Ezért átkozott ez a vonal, mert hiányzik róla egy járat?
Átmentünk a pótlóbusz megállójába. Furcsa, színes ruhákba öltözött társaság cövekelt a megálló szélén, kicsit félrehúzódva, nyújtogatták a kezüket. Egy férfi, két nő és öt-hat gyerek.
– Küldöttség? – kérdezte Alkony.
– Nem küldöttek. Inkább… Hogy is mondják? Jelenségek – töprengett hangosan Hajtár.
Nyújtogatták tanácstalanul a tenyerüket, mintha mutatnák, békés emberek ők is, mint mi.
– Nézzétek, milyen trikó van rajtuk! – hívta fel a figyelmünket Orsi.
A színes, kigombolt ingek alatti pólókon felirat virított: „Jenki vagyok, nem senki!” Így már egyértelmű, a Jöttmentsegítő Hivatal osztogat ilyen ruhadarabokat, és világos, hogy miért kaptak tőlük ezek az emberek, az észak-amerikai gazdasági válság áldozatai.
– Menekültek – állapította meg Pozitív szomorúan. – Segítsünk rajtuk.
– Igazad van! Énekeljünk valami szépet, vigasztalót! – javasolta Hajtár.
És rázendítettünk a régi szittya népdalra, amit még az iskolában tanultunk, és nagyon sokszor énekeltünk gyerekkorunkban:
Fú a szél, fúj és fúj és fúj,
Mégse mondd, „az élet fújj és fújj!”
Futhatsz, szaladhatsz, a sors istápol,
Nem foszlik le az identitásod!
Jó érzéssel gazdagodva, a menekültek hálatelt tekintetét szívünkben hordozva értünk a Ligetszépe utcába.
Bár egy fügefa lombja eltakarta a nagyját, látszott, hogy a világoskék homlokzaton az ablakokat sötétkék leeresztett redőny zárja. Lehunyt, alvó szemek.
Nézegettük a villát, aztán nézegettük a postaládáját. Alaposabban szemügyre véve most már feltűnt, hogy korábbi címkék ragasztó-nyoma fedezhető fel a Kiss név mögött a fémládikán. Átragasztgatás esete forog fenn.
– Bé kéne hattolni – dünnyögte Hajtár.
– Csak feltűnés nélkül… Járjuk körbe az egész utcarészt – vezényelt Pozitív.
Jól van, járkáljatok csak a villa körül, gondoltam, és egyre lassabban és kurtábbakat lépve szépen lemaradoztam mögöttük, aztán le is választódtam.
Még a radikális átírás előtt megmutatom az elbeszélésemet a Korhangulatban, fogalmazódott meg bennem az elhatározás, mert ki tudja, lehet, hogy már túlírnám. Lehet, hogy pont most a jó, így, ahogy van.
Átmentem a FAMSZ-székházhoz, és amikor odaértem, az utca túloldaláról ösztönösen felnéztem a tetejére. Günomedion nem volt ott. „Szenvedés és öröm dialektikája…” No, meglátjuk.
Kevesen voltak a várócsarnokban, Sipőcztől rögtön kaptam egy bilétát, és a sorszám jelezte, hogy én következem. Tárkony Tibor a vécé előterében a padlón térdepelt, golyóstollal áthuzigált valamit és új sorokat rögzített a földre fektetett papiroson. Annyira belemerült, hogy nem is fogadta a köszönésemet.
Fél perc múlva már a 2-es fülkében voltam.
Apsch belenézett az írásomba, kezében a korrektorral. Megrázogatta, nem tudom, miért. „Nincs mit korrigálni”, nyugtáztam magamban, tudom, mi itt a rend, a trend, nem szignózok semmit. Mindjárt adagolja a faxba… Nem adagolta.
Rám nézett.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Nem fogadjuk el az írását.
– De hát még meg se mutatta a szerkesztőknek…
– Szükségtelen. Biztos, hogy nem közöljük.
– Ezt nem értem. Nem a szerkesztők döntenek? Vagyis Brandgatter…
– Van, hogy a szerkesztők, van, hogy én. Sokkal több mindenre van itt felhatalmazásom, mint ahogy egyesek gondolnák.
„Most már rákérdezek, lesz, ami lesz”, gondoltam.
– Mi köze van Kiss Helénnek Brandgatterhez? – Apschra néztem, ő pedig kifürkészhetetlen tekintettel, farkasszemet nézve visszabámult. Nem hagyom magam! – Tudjuk, hogy közük van egymáshoz, és az elbíráláshoz is. Szeretnénk tudni, hogy kik utasítanak el minket!
– Az írását nem fogadjuk el, és kérem, hogy többször ne írja át és ne is hozza ide. Legközelebb sem lesz elfogadhatóbb.
Az a helyzet, hogy néha, bár nagyon ritkán, elragadnak az indulataim, de mivel ezt még ezeken a ritka alkalmakon is szégyellem, magam előtt is, mások előtt is, a dühömet humorba csomagolom.
Lekaptam az egyik cipőmet, és a sarkával a pultra csapva kurjantottam:
– Pincér, egy kávét! Nem sósan, édesen! Pinecééér!
Apsch felpattant, felmagasodott, „szekrényember”, villant a tudatomba, de már közeledett is a hatalmas tenyere felém, megragadta hátul az ingnyakamat, megcsavarta, felemelt és kilódított a fülkéből.
– New Yorick Times! – hallottam még a dörgését miközben repültem, majd kényszerleszállást végrehajtva a padlóra taknyoltam.
Tárkony és Takács a vécé előtt állva hökkenten figyeltek, aztán elvigyorodtak, integettek, visszaintettem, „szerbusztok”, majd leporoltam a ruhámat, felvettem a cipőmet és eljöttem.
(Folytatjuk)
Előzmények
