Ez már tényleg kényszeres, menni kell, ellenőrizni.
Emil nélkül indultunk Hutalőrinczre. Ezúttal korán reggelre, 9 órára beszéltük meg a találkozót a 303-as busz megállójába, hatan mentünk volna, de csak Szendrő és Kisléghi jöttek el rajtam kívül. Kicsit vártunk, aztán „aki bújt, aki nem, start!”, felszálltunk a begördülő buszra.
A következő megállóban a sofőr megvárta, hogy egy vadul sprintelő fickó elérje a buszt, elérte, lépett is föl, ekkor a sofőr rácsukott, de a pasas számított rá, két kézzel visszafeszítette az ajtót és feltuszkolta magát. Pozitív volt az.
– Ihletbe jöttem… és elfelejtettem… az órát nézni! – lihegte.
– Legalább nem csak az agyadat, a testedet is használod kicsit –szellemeskedett Szendrő.
A busz csak ment, ment, a külvárosnál is egyre külvárosibb településrészeken robogtunk át, és amikor már azt gondoltuk, hogy valahol a pusztaságban egy cserszömörce bokornál fogunk kikötni, megálltunk egy kocsma előtt.
Hutalőrincz. Leszálltunk, és megkérdeztünk néhány törzsvendéget, merre találjuk a temetőt. Nem mondták, csak a kezükkel integettek határozottan egy irányba, megköszöntük a szíves útbaigazítást, aztán amikor már hátat fordítottunk és elindultunk, még utánunk szóltak, „Mi is oda tartunk, csak meg-megállva közben kicsinykét.”
Betört ablaküvegű házak előtt haladtunk el, összeomlott kerítésű üres telkek előtt, és meglepően hamar odataláltunk a sírkertbe. Tényleg kert volt, nagy és viszonylag rendezett, fákkal, bokrokkal, szép és szobrokkal is díszes sírokkal. A jelen lepusztultsága és a múlt mellkasdomborító igényessége furcsán feleselt egymásnak.
– Ilyen az, amikor a temetőn látszik, hogy egykor egy településen milyen nagy élet folyt – fogalmazta meg Szendrő, ami nekem is a fejemben járt.
– Úri muri – tekinett körbe Pozitív.
– Ezt nézzétek! – kiáltott fel Orsi, aki közben eltávolodott tőlünk valamennyire. Néztük, mire mutogatott.
Egy kripta. „Brandgatter család”, virított a boltíves kapuja felett a felírat.
– Ez már itt komolyabbnak tűnik – jegyeztem meg.
A többiek nem reagálhattak, mert ekkor az épület takarásából Tárkony lépett ki.
– Végre, már azt hittem, sosem értek ide! Eltévedtetek?
– A buszmegállóba beszéltük meg a találkozót – háborogtam. – Muszáj volt előrejönnöd?
Pozitív és Orsi nem foglalkoztak Tárkonnyal, az építményt méregettek.
– Nem mai darab… És családi cucc. Hitelesség-szagot érzek!
– Hm… A kastély vajon hol lehet hozzá? – mélázgatott Orsolya.
Kitártuk a kapuját, nyomultunk is be, amikor a szemöldökfába nagy csattanással odavertem a homlokomat. „Magasabbra a tetőt, ácsok!”, gondoltam. Vagy talán ki is mondtam? Nem voltam egészen magamnál.
– Élsz még? – nézett bele a fejembe Ákos.
– …ácsi… ácsok – motyogtam.
– Él – tájékoztatta a többieket, és már le is vette rólam a tekintetét.
A belső csillagok fénye lassan kihunyt, a szemem hozzászokott a homályhoz. Körülnéztem. Feltűnt, hogy középen, tekintélyes kőemelvény közepére egy koporsót helyeztek.
„Brandgatter Iván (1938-1996).” Két évvel későbbi dátum? Ez egyre jobb.
Sírbontás, negyedik felvonás.
– Helyben vagyunk. A feladat, azt hiszem, adott – szólt Pozitív.
– Most vagy soha! – süvöltötte Szendrő, és feltépte a koporsó fedelét.
„Soha”, válaszolta bennem a hang, nem gúnyból vagy fölényből, hanem egyszerűen az elérhető ismeretek birtoklása okán. Meg egyébként is, amikor azt gondoljuk, hogy „hűha, most fordul a sors kereke”, többnyire meg se moccan. Tart, amerre addig is tartott. Csak mi forgatjuk a fejünket.
Egy bajszos férfi feküdt a koporsóban.
– Hoppá, hoppá! Nincs itt Emil, és máris találunk valakit… Ennyin múlott minden? – Szendrő.
Mindeközben a tizennegyedik kerületben…
– És mi van Brandgatterrel? – kérdezte Novai.
– Él! – sikította Helén.
Mindeközben a huszonkettedik kerületben…
– Szóval ő az… Brandgatter Iván! – szaladt ki önkéntelenül a számon. Közelebb hajoltam a testhez. – Valahogy félelmetesebbnek gondoltam.
– Sokkal félelmetesebbnek – erősített rá Orsolya.
– Meghalt – állapította meg Pozitív, miközben a tetem csuklóját tapogatta. – Ha pozitívan próbálom nézni, mondhatnám, hogy friss hulla… De akkor is hulla.
– Úgy néz ki, mintha egy kisvállalkozó lenne – nézegette tovább Orsi. Tűpontos meghatározás, Orsolya is meglepődött volna, ha közlik vele, hogy telibe trafált.
– Nem hidegebb, mint félórával ezelőtt – tapogatott Tárkony is. Aztán magyarázólag hozzátette: – Mielőtt ideértetek, már megnéztem.
– Addig kerestük a halott Brandgattert, amíg gondoskodott róla, hogy megtaláljuk – kombinált Szendrő.
– Meglehet – biccentett Pozitív.
– Ne szálljatok már el magatoktól… Ne higgyétek, hogy a ti kedvetekért halt meg! – szóltam közbe. – Na… Talán mondjuk ki a varázsmondatot, nem?
Orsinak, Szendrőnek és Pozitívnak fogalma sem volt róla, hogy képben vagyok, hogy világosan tudom, kit tisztelhetünk a hullában. Persze képben lehetnének, ha figyelnének rám és komolyan vennének. Mindenesetre most, és nem tudnám határozottan megmondani, hogy csak játékból, vagy magam is visszacsúszva az eredeti feltételezésbe, miszerint Brandgatter a főszereplő, a kulcsfigura, izgalomba jöttem és vártam, hogy szenzációs fordulat következzék be.
– Milyen varázsmondatot?
– New Yorick Times! – kiáltottam.
A többiek összerezzentek, egyetlen jelenlévő, a halott kivételével.
– Nyúúú… jorikk… tááájmsz… – ismételte meg Orsi sziszegve, közvetlenül Brandgatter füléhez hajolva.
Semmi. Ennyi volt a nagy utazás?
– Mi lenne, ha megcsókolnám? Lehet, hogy attól magához térne? – latolgatta Kisléghi.
– Figyusz, nem a Csipkerózsikában vagyunk…
– Végül is egy próbát megér – jegyezte meg Szendrő.
Több se kellett Orsinak, odahajolt, és bár nem látszott, milyen szabályos a smár, az biztos, hogy valami történt. Felegyenesedett, nézte a férfit, néztük mi is… Nem mutatott életjelet.
Mindeközben a tizennegyedik kerületben…
– Brandgatter? Magadról beszélsz?
– Dehogy… Az eredetiről, a született Brandgatterről… A nagybátyámról!
– Szóval él – Emil egy párnát gyűrt maga mögé, hátrahanyatlott és nagyot szusszantott.
– Él, nem halt meg… De a többi mind igaz, amit mondtam róla!
– Ha most nem bizonygatnád, talán el is hinném – mondta Emil, és ahogy kimondta, meg is bánta. Mari most megsértődik, és elszalad… Vagy egyébként is elmenne, mert ez a búcsúegyüttlétük, eleve elrendelve és megrendezve?
Mindeközben a huszonkettedik kerületben.
– Fogjátok már fel, hogy meghalt… Verhettek itt bádogdobot, nyomkodhattok varázscsókokat, nem fog feltámadni – Pozitív, mint aki szomorú kötelességből kénytelen másokat is a valósággal szembesíteni, mindegy egyes szót kihangsúlyozott.
Ekkor mintha ipari gépezet indulna be, hosszú és kényszerű leállás után, búgásra emlékeztető mély torokhangot hallatva felült a halott.
– Szervusztok, gyerekek – recsegte nehezen formálódó szavakkal, és lassan megdörzsölte a szemét, aztán hunyorogva körbepillantott. – Bocsánat… Jó napot kívánok!
Megkövülten néztünk, „mint aki szellemet lát”, tartja a mondás, és erre joggal lehetett mondani. Már gondolkodtam, hogy én szólaljak-e meg először, amikor Pozitív kisegített:
– Feltámadás – suttogta.
Enyhe kis húzat támadt a kriptában, ráfujt a tarkómra, és ez elég volt hozzá, hogy megborzongjak.
– A Korhangulat főszerkesztőjéhez van szerencsénk? – folytatta Pozitív immár normál hangerővel.
Brandgatter felállt, lassan és kissé gépiesen nyomogatni és dörzsölgetni kezdte a végtagjait, bizonyára azért, hogy a vérkeringését újraindítsa.
– Brandgatter Iván vagyok…
– Szendrő Szabolcs! – állt elé kissé katonásan Szendrő. – Maga utasította el a Korhangulatban a Pilátus Zrt. című elbeszélésemet?
– És az Odaátról üzenem című szonettciklusomat? Kisléghi Orsolya – csatlakozott Orsi. – Mi volt a baj a verseimmel?
Brandgatter felállt, néhányszor leguggolt, a tarkóján összekulcsolta a két kezét, újabb guggolások közepette előre húzogatta a fejét, mélyen a mellkasa alá, aztán felegyenesedett, jobbra-balra megforgatta a törzsét, majd megállt, komolyan ránk nézett, és amikor tapasztalta a testmozgások végigkövetésétől megilletődött várakozásunkat, hirtelen elszaladt. Félig-meddig azért közben meggondolhatta magát, mert nagyjából tíz méter után lassított, és visszakiabált nekünk:
– Az unokahúgom majd mindent megmagyaráz!
Másnap eldöntöttem, hogy egy teljesen új helyen fogok próbálkozni, a Pszeudónál, igaz, kevéssé ismert a lap, néhány hónapja alapították és teljesen ismeretlen nevek jegyzik, de talán épp ezért nincs még annyira betagozódva. A novellámat vittem, a New Yorick Times-t, mert igaz, hogy megjelent már Péntek Péter neve alatt, de az én nevemen nem, és a szerzője mégiscsak én vagyok!
A negyedik kerületi szerkesztőségben a vöröshajú nő fogadott. Ki ez, hogy mindenhol ott van?
Átvette a novellámat és rá se nézve becsúsztatta egy fiókba.
– Az a baj, hogy az írók nem írnak – jelentette ki, és szigorú tanítónénis képet vágott. Nem írnak? Akkor mik jelennek meg a folyóiratokban, a könyvekben? Mintha hallaná a kimondatlan kérdésemet, válaszolt rá. – Vázlatok… Csak firkálgatnak! Szépen lenyomnám őket a székre, vagyis padba, hogy írjanak, és addig nem állhatnának fel, amíg rendes, kidolgozott írást nem tesznek ki az asztalra! A befejezettség legvégső határáig kidolgozott írást.
„Iskola a határon”, ezt most nem mondtam ki, és nem is hallotta meg.
– Hiányzik az akaraterő! A-ka-rat-e-rő! – Ahogy erőteljesen szótagolt, a szemüvege liftezett az orrnyergén. – Lusták. – Rám nézett, hogy mit szólok ehhez a minősítéshez. Nem szóltam semmit. – A lusta író nem író.
Hátradőltem a széken, így beláttam az asztallap alá, a nő szorosan összezárt lábakkal ült.
– Bezzeg régen… Homérosz! Hermész Triszmegisztosz! Ők még írók voltak – sóhajtott.
– Szókratész! – kaptam a szón.
– Ó, ne is mondja – megfogta a halántékát, mint aki már szédül a távlatoktól. – Elfacsarodik a szívem, ha belegondolok! Hát hová jutottunk? Hát lehet Szókratészt és Takács Bélát összehasonlítani? Egyáltalán: egy lapon emlegetni?!
„Lehet”, szólt bennem a hang. Bár nem tudom, ez ugyanaz a referencia-hang volt-e, aki kotyogni szokott, vagy egy másik? „Takács csak az Irodalmi Rohamban jelenik meg, és Szókratész is, ha ma élne, csak a Rohamban tűnne fel, de nem saját jogán, hanem Pozitív egyik terjengős írásában, idézetként.”
– Miért kell nekem ebben a korban élnem? – kérdezte a nő. – Miért nem Szókratész titkárnőjének születtem meg? – odanéztem az asztallap alá, remegtek a térdei.
Kicsit köhécseltem, hogy oldjam a feszültséget, és a nő is, nagy küzdelem árán, felpattanva és az irattartó polc dossziéin matatva elfojtotta a már majdnem kirobbanó sírását.
– Elnézést, hadd kérdezzem még meg… A kéziratomra mikor várhatok választ?
– Kérem, legyen türelemmel! Ez nem lóverseny! Évezredekre előre dolgozunk… Írásban válaszolni fogunk!
(A kézirat közlése itt megszakad. A folytatást, befejezést a Kotász Könyvkiadó gondozásában hamarosan megjelenő azonos című kiadványban olvashatják.)
Előzmények
