Mindaz, ami ehhez a házhoz kötött bennünket, most a kéményünkkel együtt megsemmisült. Elfelejtődtek a szombat esti társas esték, amikor apa vad kártyacsatákat vívott Bálint bátyámékkal, elfelejtődött a soha meg nem érkező tolvajok ellen védelmet nyújtó bejárati ajtó, a télvíz idején ablakokra kúszó jégvirág, a keresztes pókok birodalmába vezető padláslétra, a gangból nyíló pincegrádics, a muskátlik a konyhaablakban, az ágy, amelyben nagyanyám meghalt, a ma reggel használt, savanyú szagú törülköző, a hétezer éves cserépvárosom.
Beszélgetni nem volt kedvünk, apa is csak az állát dörzsölgette, miközben le nem vette a szemét a házunkról, az árnyékok pedig egyre hosszabbak lettek, és mintha a nyitva hagyott ajtó felé csalogattak volna bennünket, amit nem csukott be semmilyen léghuzat, a levegő estefelé erőteljesen hűlni kezdett, anya ujjatlan nyári ruhája már most is kevésnek tűnt, pedig hol volt még az éjszaka. Apát a láz jótékonyan melegítette, nem érzett semmit a lenyugvó nappal ellentétes irányból érkező fuvallatokból, de nem irigyeltük, mert a döntés az ő vállán nyugodott, rajta múlott, hogy fölmagasztosít, vagy romlásba vezet bennünket. Nem zavarhattuk meg a gondolkodásban, pedig tudnia kellett, hogy a szomszédok mind kihajtották a teheneiket a mezőre, és pokrócokkal, bundákkal fölszerelkezve várták az éjszakát. Nem tudtuk, hogy történt-e tűzvész a faluban, ne adj’ isten haláleset, pedig csak ki kellett volna nyitni a nagykaput, hogy a hírhozók bejöjjenek, mert a mi rádiónk valahol a sivatag közepén a homok alatt feküdt, és inkább csak sejtettük, mint tudtuk, hogy a hangszóró membránja is elszakadt. Ültünk a kertben, aminek nem volt neve, csakúgy, mint a többinek itt a környéken, mert ha teszem azt, valaki Árnyékos kertnek nevezte volna a maga gyümölcsösét, a szomszédai azt hitték volna róla, hogy elment a józan esze. Az Árendás kertről tudtam, meg a Templomkertről, de ezek hamis elnevezések voltak, az egyik mögött az Árendás família, a másik mögött a katolikus templom állt, és úgy is lehetett hinni, a név csak lecsúszott rájuk. Nem úgy a hittanon hallott Gecsemáni kertre, ahol nyolc ősöreg olajfa még most is ágaskodik. Érdekes, hogy nekünk meg nyolc diófa volt a kertünkben, ezért akár azt is hihettem, hogy a Gecsemáni kertben ülök, aminek a nevét kimondani majdnem olyan volt, mint beleharapni egy szaftos gyümölcsbe. Nem tudom, az olajfával mi a helyzet, de a diófa alá sosem mennek be a legyek, és ettől tényleg olyan érzésünk volt, mintha a szentséges Gecsemáni kertben üldögéltünk volna, lestük a lassanként feketére változó ágakat, a megkopott rajzolatú fatörzseket, amelyek között már elhelyezkedtek a katonák, és csak az intésre várnak, mi pedig úgy tettünk, mintha nem vennénk tudomást semmirol, mert a kert egy öreg falban folytatódott, ami elzárta a távolabbi kilátást, de mögötte kétségtelenül ott voltak az egymásra csúszott, egymásba akaszkodott épületek, közöttük meg a szolokacsokként ritmusosan ismétlődő járatok.
Mintha egy madár riadt volna meg valamitől: anya hirtelen átnyúlt a fejem fölött, és levette apa fejéről a kendőt. Valami olyasfélét mondott, hogy az ember fia nem kapálózhat a sorsa ellen, ha az van megírva nekünk, hogy a házunk romjai alatt fogunk megdögleni, akkor ott fogunk megdögleni, de az nem valószínű, hogy egy rozsdás szög kiolthatja az emberfia életét, az ő tudomása szerint több kell ehhez, legalább három. Aztán fölkelt, leporolta a szoknyáját és bement a házba. Láttuk, hogy fölkapcsolja a villanyt, és ide-oda rakosgatja az edényeit, aztán megszólalt a száztíz voltra állított rádiónk, és tisztán, érthetően harsogta a Kossuth rádió híradását, hogy a ma délelőtti három és feles erősségű földrengés csak jelentéktelen károkat okozott. Aznap este mosakodás nélkül bújtunk ágyba, de mintha acélféderek feszültek volna alattunk, elég lett volna, ha a macska lelök a földre egy kanalat, máris fölpattanunk és kirohanunk a szabadba. Már majdnem elaludtam, amikor eszembe jutott, hogy tavaly nyáron beleugrottam egy törött üvegbe, és az úgy szétvágta a talpam, hogy újra kellett tanulnom járni. Balotics doktor akkor még itt volt a faluban, mégsem kaptam tetanuszinjekciót. Mintha azt magyarázta volna anyámnak, hogy a fém, a fa meg az üveg önmagában nem hordoz semmilyen fertőzésveszélyt. A baj mindig a csontokkal van, mondta Balotics doktor, és miután megtapogatta a bordáimon éktelenkedő duzzanatokat, kiírt egy újabb adag kalciumtablettát. Még az is fölrémlett, hogy a sérülésemet megelőző napon az iskolában beküldtek a szertárba egy csontért meg egy fehér papirosért. Bal kezembe fogtam a csontot, jobba a papirost, úgy mentem be velük az osztályba, és majd hanyatt estem az ámulattól, amikor kiderült, hogy a tanító néni a szép fehér papirost csak arra használta, hogy megfogja vele a csontot. Odahajoltam Gál Sancihoz, hogy mit szól ehhez, és ő, az osztály esze azt monda: a földből kiszedett csontok tele vannak tetanuszbacilusokkal. Ezután hosszú ideig becsapva éreztem magam, és nagyon furcsa volt, hogy mindez nem a földrengés, hanem apa balesete miatt jutott eszembe.
Másfél hónappal a nagy riadalom után statáriumot hirdettek a faluban, mert a tőlünk negyven kilométerre lévő Duna minden korábbinál nagyobb árvízzel fenyegetett. A futárok házról házra jártak, és mint a vágómarhákat szokták, maguk előtt terelgették ki az utcára az embereket, akiknek ásót, lapátot vagy csákányt kellett hozniuk. Apámnak már megint a gyásztraktoron jutott hely, ami akár rossz ómen is lehetett volna, de ő rég elfelejtette azt a nyári balesetet, és mert Bálint bátyám végre rábeszélte, hogy hagyja ott a kőműveseket, elseje óta a malomban dolgozott. Krac Sanyi bácsi szokás szerint egy százas szöggel röffentette be a traktort, és az eldöcögött apámékkal a messzi ismeretlenbe, anyám pedig sírva fakadt, talán először életében. Amikor apám egy hét múlva hazajött, kipirult arccal mesélte, hogy ahová vitték, ott híre sem látszott a Dunának, mégis megparancsolták, hogy homokzsákokból gátat kell építeni. Hitetlenkedve fogtak hozzá a munkához, mert előttük nem volt más, csak a végeláthatatlan sivatag, de másnap, amikor fölébredtek, elképedve látták, hogy a gát túloldalán mindenütt víz van. Apám fölállt a töltésre, és olyan érzése támadt, mintha nem is víz lenne alatta, hanem homok, ő maga pedig mintha minden szívdobbanással egyre magasabbra emelkedne. Egészen átszellemülten mesélt, de mi csak mosolyogtunk, és nem hittük el egyetlen szavát sem.
