Leguggoltam a lába elé, mert így kikerülhettem a pillantását, ami szinte osztogatta a nagyon is kézenfekvő tanácsokat: menjek el Balotics doktor bepókhálósodott rezidenciájába és keressek egy tetanuszinjekciót. Fecskendőt ne hozzak, mert arra most nincs idő, a fogával kell elroppantania a fiolát, és úgy, ahogy van, üvegszilánkostól, mindenestől le kell nyelnie a tartalmát. Mentem is volna biztosan, de szerda volt, piacnap. Ilyenkor nagy a jövés-menés a központban, és én az emberek között mindig úgy éreztem magam, mint anyám az augusztusi kukoricában: belém karistolt a nézésük, ha rám szóltak, mintha tüzes vasat nyomtak volna az oldalamba. Egészen kicsi koromban apám egyszer föl is pofozott, mert fékezhetetlen ordításommal Bálint bátyáméknál elrontottam a születésnapi ünnepséget. Ha emlékeznék rá, ezt akár föl is hánytorgathatnám neki, de akkor még csak kétéves lehettem, és rögtön utána gyomormérgezést kaptam a húsos hurkától, aminek hosszan tartó kórházi kezelés lett a következménye.
A kötésre hajított fejkendőnek motyogtam el, hogy nem, nem fogok tetanuszinjekciót lopni Balotics doktor hagyatékából, de ha itt maradok, megzavarodok a félelemtől, úgyhogy ki a konyhába, a gangra, a napfénybe, úgyis mindjárt megjön Gál Sanci, elfüttyögi az egyezményes jelünket, hogy menjünk le a völgybe, át azon az ingoványon, ahol ösvényt próbálunk taposni a gólyahírbe. Mindennap mélyebb lesz a csapás, év végére talán el is készül, és akkor odaállhatunk a világ elé, hogy nézzétek, emberek!, ezt mi ketten cselekedtük! Gál Sancinak könnyű, az ő apja a malomban dolgozik, ott nincsenek rozsdás szögek, csak a finom porhóként szállongó liszt, az ő apja most biztosan dagadtra tömött liszteszsákokat pakol egy teherautóra, és nem gondol az én apámra, aki éppen a haláltusáját vívja. Meghallom a füttyjelet, de nem kapok a táskám után, hanem megigazítom apám lábán a gyapjúkendőt, aztán várok egy kicsit, hogy a barátom eltávolodjon, csak ezután futok ki a szabadba, a szemfájdító világosságba, cserépvárosom hétezer éves falai mögé.
Apám még mondani akart valamit, de akkor már háttal álltam neki, és a talpam alatt a rongypokrócot éreztem, lábujjaim közé befurakodtak a kis szövetbolyhok, a valamikori kabátok, szoknyák, réklik maradványai, és ez a fű selymes simogatását hozta, azt a nyugtalanító érzést, hogy a szálak közt mindig rejtőzik valami, egyszer kavics, máskor üvegdarab, valóságos kaland lesz átmenni az udvaron, mert néha egy-egy tüske is elokerülhet, vagy mint a múltkor, rátapostam egy méhecskére, ki tudja, mit keresett ott lent a fűszálak között, pontosan a nagylábujjam tövénél mart belém, soha nem felejtem el azt az égő, nyilalló fájdalmat, nem segített a tejföl, a ráhugyozás, egész délután nyomogattam a duzzanatot, de estefelé megjött apa, és pálinkába mártott bicskával kipiszkálta a fullánkot, a fájás pedig kiömlött a fullánk keltette lyukon, bele a föld pórusaiba, végigvonatozott a vakondokjáratokon, átbucskázott a földigiliszták bonyolult zsinórvezetékein, le a mélybe, az agyagba, ahol tán gyűjtoedénye létezett az emberekből kiszivárgó ürömnek, olyasféle, mint a kőolaj tályogai, és talán csak apám földöntúli kínja kellett ahhoz, hogy az edény megteljen és kicsorduljon.
Az eperfa levelei közül madárcsicsergés hallatszott, a macskánk fönt ült a kútkáván, a vízmerő vödör mellett, a virágoskert fölött kékeszöld ékkövekként lebegtek a dongók, egy vadgerlice hangos dudukkolással a párját kereste. Ám ekkor valami mormogásféle támadt, egészen olyan volt, mint a megvadult lovak patáinak dobolása, egy láthatatlan ménes vágtatott felém, a zuhogó patahangok egybekapcsolódtak, egyetlen hatalmas ütéssel lesújtottak a föld hátára, ahonnét kiszakadt minden fájdalom, én meg nekivágódtam az ajtófélfának, de már pattantam is ki a szabadba, ahol mintha az ördög keze cirógatta volna a fákat, mindegyik dülöngélt, hajladozott, a macska vernyákolva ugrott le a kútkáváról, de most nem talpra esett, hanem valósággal elgurult, be a hínárrá változott fűszálak közé, a seregélyek nekirugaszkodtak a levegőnek, pedig azt sem tudták, merre van a fent és merre a lent, a dongók üveghátán megszikrázott a napfény, az árnyékok oldalt libbentek, mintha elfújta volna őket a nem létező szél, a szomszédságban rikácsolni kezdtek a tyúkok, pontosan úgy, mint amikor Nagy Karcsi rakétát eszkábált néhány vadászpuskatölténybol, és az udvarukból csattintotta föl a magasba, a zörgésbe vetőgépek, bútorok ropogása vegyült, aztán nagy reccsenéssel ledőlt a házunkról a kémény, és ahogy a téglák meg a cserépdarabok pattogása lecsöndesült, hirtelen helyrerázódott minden.
