A tőlem telhető legnagyobb figyelemmel hallgattam apámat, mert szavai kísértetiesen hasonlítottak ahhoz az állapotomhoz, amikor lázas betegen a bepingált szoba mintázataiban kerestem a megismételhetetlent. A kis szolokacsok látszólag egyformán kunkorodtak, de mindegyik szomszédságban állt a másikkal, és ez a viszony, vagy nevezzük bárminek, magától értetődővé tette a különbözőséget. Anyám harminckilenc egész négytizedesre felszökött lázamat mérte éppen, mégpedig a szomszéd Bódvainétől elkért lázmérővel, aki talán emlékezhetett erre, mert hirtelen fölállt, leporolta a ruháját, és a segítségnyújtás magától értetődő egyszerűségével kivette apám kezéből a fekete posztókendőt, és védelmezőn ráterítette a fejére.
Ez a napszúrás ellen fölterített kendő úgy nézett ki apám fején, mint egy paróka. Dús, fekete hajfürtök képződtek belőle, lelógtak egészen a válláig, kicsit megfodrozódtak, a tarkója felé pördültek, de ami a legfontosabb: könnyebbséget hozó árnyékot terítettek az arcára, ami akár a frissen lehullott eső, kicsalogatta bőrének pólusaiból a szőrszálakat, és miközben a szavait figyeltük, tanúja lehettünk egy gyors, de csöppet sem látványos megszőrösödésnek, bár egyáltalán nem lehettünk biztosak benne, hogy nem láttuk őt mindig is ilyennek, ilyen dús szakállúnak, hálóingesnek és szálkavékonynak, akibol lassú folyással árad a szó, és azt most nem érdemes firtatni, hogy mindebből mennyi írható a bölcsesség és mennyi a sebláz számlájára, mert apám a könyvekből szerezhető tudással mindig is hadilábon állt, csak az újságot böngészgette, azt is csak az árnyékszéken ülve. Az ő tudása mélyről jöhetett, talán a földrengés mozgatta elő, vagy már meg is merítkezett abban a közegben, amelytől mindenki borzongva menekül, megmerítkezett és visszatért, megpakolva tetanuszbacilusokkal, a lába szárán képződő vörös vérvonallal, ami csak lassan fogja végigrágni magát a kőművesmunkától megedződött izmain, lesz még vagy negyven napja, addig itt marad köztünk, és tanítani fog, vagy legalábbis okoskodni, a fene egye meg.
Ez a távolba néző, révedt tekintetű ember vajon hogyan tudott régebben itatóvályúkat készíteni? Ki hitte el róla, hogy képes fölstószolni a köbös téglát, meg hogy ismeri a halászcsomó kötésének tudományát? Hogyan lehettem a cinkosa ennek a gyolcsinges ficsúrnak, aki ha becsiccsentve jött haza, rögtön ledőlt a díványra és rám kacsintott, hogy hozzak egy pohár friss vizet? Mennyivel jobb volt még, amikor rájött, hogy a rádió hátulján van egy gomb, amivel száztíz voltra át lehet állítani, és így akkor is szólni fog, ha gyönge lesz az áram. Mennyivel jobb volt még, amikor a vasárnapi újság keresztrejtvénye fölött görnyedeztünk, nem tudván, mit jelent az a szó, hogy autómárka, mert mi csak a német márkát ismertük, bár azt is csak hallomásból. És most itt állunk egymás mellett a sivatag közepén, arcomba millió tűhegyként szúródik be a homok, ha akarom, ha nem, keskeny csíkká húzódik össze a szemem, homályosan látom az imbolygó, zsolozsmázó asszonyokat, a házak elmaszatolódtak, apám keze szinte már megroppantja a vállamat, le kellene térdelnem, talán föl sem tűnne senkinek, mert máskor, ha megálltunk beszélgetni, mindig találtam egy-két göröngyöt, amivel elbíbelődhettem, de most a bokámig ért a homok, apa érintése pedig éppen olyan, mint a halott nagyanyámé, akit anyám unszolására meg kellett csókolnom, ugyanaz a hidegség terpeszkedik apa tenyerén, ami a nagymama arcán, amitől rosszul is lettem, mert elképzeltem a viaszmáz mögött remegő kocsonyás anyagot, borzasztó volt rágondolni, milyen közel kerültem az elmúláshoz, csak a hidegség választott el tole, ami akkor is, most is lassan olvadozott.
Anya a sivatag felől futott be a városfalak alá, arcán a rablóhordák közeledése miatt érzett rettegéssel, görcsösen szorongatta a kapát, és a vérmérgezésről tudomást sem véve elhadarta, milyen iszonyatos volt a földrengés odakint, a falakon túl, mert egyszer csak hullámzani kezdett a kukorica, és ők megtántorodtak, mint a részegek, de nem volt miben megkapaszkodni, mert még a felhők is félrecsúsztak, dagadt tésztává változott az egész határ, és már a föld is ropogott és repedezett, amikor hál’ istennek, minden elcsöndesült. De aztán itt volt az újabb, még talán a földrengésnél is nagyobb meglepetés: apám egy kis buckán állt az asszonyok gyűrűjében, vállig érő műhajjal, és olyan tekintettel szónokolt, mintha ő maga is elhitte volna, hogy súlya van a szavainak. Furcsa volt látni a földrengéstől szinte hisztérikussá vált szomszédasszonyokat, ahogy ide-oda kapkodták a fejüket, mint akik nem tudják eldönteni, hogy a szemüknek vagy az eszüknek higgyenek. Anyám nem hitt el semmit a föld üregeiről szóló meséből, inkább megfogta apám ég felé kapkodó kezét, és bevonszolta maga után az udvarunkba.
A házba nem akaródzott bemennünk – ki tudná megmondani, mikor rendeződnek át ismét a földben keletkezett szivacslyukak -, inkább hátramentünk a kertbe, és leültünk arra az akácfa tuskóra, amit apa a szövetkezeti ganédombban megbízásos alapon érleltetett, hogy olyan kemény legyen, mint a kőszikla. Nemrég hozták haza a cimboráival ugyanazon a traktoron, amelyiken ma reggel ő is megérkezett, és azóta itt hevert a kút meg a birsalmafa között, két tégla által aládúcolva, hogy az esővizek és a meztelen csigák szabadon közlekedhessenek alatta. Leültünk erre a még mindig marhaganészagot árasztó fadarabra, és azon tűnődtünk, milyen úton-módon menekíthetjük ki az értékeinket anélkül, hogy bemennénk abba az életveszélyessé vált hűvösségbe, ahol csapdát rejtett minden bútordarab. Ha lett volna ostorfánk, azzal talán kipiszkálhattuk volna a küszöbről a kredenc fiókját, de az iratokat meg a pénzünket így sem tudtuk volna előkotorászni, nem beszélve az utcai szobában tárolt ruháinkról, meg a spájzban csüngő fél oldal szalonnáról.
