Apám a gyapjú fejkendőt markolva tántorgott ki az udvarra, és azt kiabálta: ez földrengés!, azonnal menjünk ki az udvar közepére, nehogy ránk dőljön a fal! Szó nélkül engedelmeskedtem, mert eszembe jutottak a régi közös félelmeink. Jóapám a villámcsapástól rettegett legjobban. Ha csak megzördült az ég, rögtön bekotródott az ablaktalan hátulsó szobába, és magára húzza a dunyhát. Kötelességemnek éreztem, hogy átvegyem tőle ezt a terhet, de ő nem osztozott az enyéimben, mivel én meg az apácáktól, az esernyőktől és a kőrisbogaraktól féltem. Nemrég, amikor egy fizetésnapon számomra is érthetetlen okból ott ragadtam mellette, bevitt az Aranyhordóba, a barátai közé. A magas, kékre borotvált arcú emberek pikáns megjegyzéseket tettem anyámra, de ő csak mosolygott. Amikor végre kijöttünk, és megfogta a kezem, kiderült, hogy csupa izzadság a tenyere. Ebből arra következtettem, hogy fél ezektől az emberektol, és tán a barátságukat is csak a kényszer szülte, mondjuk az, hogy egy osztályba jártak az iskolában. Aznap délután nem volt kedvem a cserépvárosomat rendezgetni.
Apám odajött hozzám, megfogta a vállamat, de nem úgy, mintha oltalmazni akarna, hanem mint aki támasztékot keres. Pontosan ilyennek képzeltem el az atyai áldást: valaki, aki már halálán van, ráteszi a nyálkás tenyerét a hozzá legközelebb állóra, mert mind a ketten azt hiszik, így a legbiztosabb a folytatás. De nekünk miért kellett folytatni valamit, ami még el sem kezdődött? Végignéztem, amint reszkető kézzel rágyújt egy cigarettára, és ahogy az ég felé fújja a füstöt, ahonnét most visszazáporoztak a madarak, magukkal rántva a föld zajgása miatt megemelkedett hangokat, a kiabálást és a jajgatást, ami talán egy másik, összedőlt város lakóitól származott, de az is lehet, hogy a szomszédok özönlöttek ki az utcára, hogy megtárgyalják, mi volt ez, ami röviddel előbb végbement.
Kitántorogtunk mi is a nagykapun. Apám odavonszolt a kocsiút közepére, ahol félkörbe rendeződve ácsorogtak a szomszédasszonyok. Mindenki a saját portája felé tekingetett, pedig csak a mi házunkról dőlt le a kémény. Nem akadt senki, aki emlékezett volna hasonló esetre, de mert a férfiak mindannyian dolgoztak, apámtól várták az útmutatást. Ám ekkor valaki azzal a hírrel jött, hogy a noviszádi rádió már be is mondta a földrengést, és az asszonyok a tyúkoknál is riadtabb kárálásba kezdtek. Két kezük közé fogták a fejüket, úgy hajtogatták, hogy édes jó istenem, mi lesz most velünk, és nem mert senki hazamenni, hogy megnézze, kinyílnak-e még az ablakok, ott maradt mindenki az utcán, jó távol a házfalak árnyékától, és minél közelebb apámhoz, mert az egész utca látta, milyen állapotban hozták haza, és ebben a vészterhes időben nem ártott jóban lenni a halállal, vagy azzal, aki már megtette az első lépést az elmúlás felé. És az is kiderült, hogy semmi sem igaz az állatok hatodik érzékéről, a madarak ostoba viselkedése több mint fölháborító volt, a macskák mélységes csődöt mondtak, és nem akadt senki, aki egyetlen menekülő patkányt is látott volna. De apám állapotában szemlátomást komoly javulás állt be, mintha a föld hajszálrepedéseibol előtörő gőzök kimosták volna belőle a vérmérgezést, szilárdan állt a lábán, és csaknem ugyanazt az aggódást hordozta az arcán, amit a félbehagyott ebédért, a szomjazó jószágért meg a zavaros vizű kutakért aggódó asszonyok.
Jóapám megköszörülte a torkát, és mosolyogva nézett szét az áhítatos csöndben várakozó asszonyok között. Nem látszott rajta semmiféle bizonytalankodás, pedig azzal, hogy beszédre szánta magát, ugyanazt a küldetést vállalta, amit a partizánfilmek önfeláldozó hőseitol láttunk: halálos sebesülten kellett áttántorognia az ellenséges géppuskatűzön, hogy a megszállók bunkeréhez érve, minden erejét összeszedve behajítson a lőrésen egy kézigránátot. Neki kellett megakadályozni az újabb, mindent elsöprő támadást, vagy legalább bebizonyítani: a helytállás még átlőtt mellkassal, még lógó belekkel, még tetanuszbacilusokkal fertőzötten is lehetséges. Ebben a magasztos pillanatban nem számítottak a biliárdasztal körüli cukkolások, sem a rosszul fizető culágermunka, aminek talán egyenes ágú következménye volt az a rozsdás szög, amely véletlenül vagy a sors rendelkezése által belebökött apám talpába, mert akár a római katonák is elkockázhatták annak idején, hogy éppen most, éppen itt kerüljön elő, följogosítva apát arra, hogy megszólaljon.
Az életüket és javaikat féltő asszonyok sorban letérdeltek jóapám köré, aki először a régi nyarak meg a régi telek egybekapcsolódásáról beszélt. A hóolvadással kezdte, a föld alatti vizek veremépítő munkájával folytatta, és az üregek beomlásával, a talaj rétegeinek újrarendezésével fejezte be. Az asszonyok meglepődve hallgatták, és egész bizonyosságot nyertek afelől, hogy nem lesz itt semmi baj, nyugodtan haza lehet menni, be a házakba, folytatni a félbehagyott főzést, mert apám katonaviselt ember volt, harminc hónapot töltött a déli hegyek között, ahol az ilyen üregátrendeződésen senki nem csodálkozik, bár az is igaz, hogy arrafelé fából, és nem sárból építkeznek, de a hegyoldalak meredekek, és méretes sziklák görögnek le rajtuk, ami a veszély tekintetében majdnem ugyanaz.
