A gyanakvástól a kés élénél is vékonyabb határvonal választja el a bizonyosságot. A nagyanyámnak eszébe jutott, hogy a Lédererek nem kívántak neki részvétet, ami a lelkiismeret-furdalás csalhatatlan jele. Most már egészen biztos volt benne, hogy azt az újév reggeli balesetet az Ungárok rendelték meg, és hogy azért nem láthatta a férje holttestét, mert olyan sérülésnyomok csúfoskodtak rajta, amelyek egy autókarambol során nem fordulhatnak elő. De hogyan álljon ki a világ színe elé ezzel a feltételezéssel, ha nincs a kezében semmilyen bizonyíték!? Ha merénylők állták el a Mercedes-Benz útját, akkor biztosan fegyver is volt náluk, amit használniuk kellett. Közelről lőhették le mind a kettőjüket, és szinte száz százalék, hogy fejlövéssel. A nagyanyámnak fogalma sem volt, miként működik egy forgópisztoly, a merényletek megszervezéséről pedig végképp nem lehetett tudomása, de gyanította, hogy az ilyen deliktumért rengeteg pénzt kell fizetni. A hatóságoknak könnyű lett volna ellenőrizniük, hogy a Lédererek mikor vettek ki nagyobb összeget a bankból, vagy hogy valaki váltott-e be egy általuk kiállított csekket, de úgy tűnt, mindenki fütyül az igazságra.
A nagyanyám izgatottan mesélte el Petrás Örzsének a következtetéseit, aki erre becsukta a könyvet, amit éppen olvasott, és nagy nyugodtan azt válaszolta: eleitől fogva tudja, hogy merénylet történt, és az is világos, miért közömbösek a hatóságok. A Jugoszláv Királyságnak púp a hátán ez a magyar érából megmaradt nemesség, ott faragja, ahol éri, és ha valami leszámolásszerű dolog történik közöttük, látványosan mossa a kezeit. A Szemzők 1918-ban még hathatósan támogatták a zombori közkórház építését, de Trianon után hirtelen elszegényedtek, és most már csak a botrányaikról híresek. Kamjonkai Szemző Dénes halála nagyon jól jöhetett a kormánynak, mert ha azt vesszük, egy gonddal kevesebb. Petrás Örzse emlékeztette a nagyanyámat az 1934-es marseille-i merényletre, amelynek a bácskai magyarság máig issza a levét, tekintve hogy Sándor király egyik merénylője bizonyítottan magyar származású volt. A nagyanyám szó nélkül hallgatta ezt a Petrás Örzsétől megdöbbentően alapos, de számára kissé homályos fejtegetést, hisz ő nem értett a politikához, és mint cselédnek az uraság ügyleteire sem volt nagy rálátása. Ha Kamjonkai Szemző Dénes konspirált is a marseille-i merénylőkkel, arról csak az őt mindenhová furikázó nagyapám tudhatott, és talán éppen emiatt kellett meghalnia. De a nagyanyám – már csak az elmaradt részvétnyilvánítás miatt is – sokkal inkább hitt az Ungárok és velük együtt a Lédererek bűnösségében, mint az újságokat és könyveket bogarászó anyósa feltételezéseiben. Negyvenegy áprilisában aztán kiderült, hogy a háború pontosan olyan, mint a tarlótűz: ha nem szántanak elég széles barázdát az útjába, a lábon álló gabonát is képes elpusztítani. A Lengyelországban és Franciaországban keletkezett izzás az Alpokon át lelegelészett a Balkánra, és egy hét alatt elemésztette a gyenge, fölkészületlen királyi Jugoszláviát. Ómoravicára magyar katonák érkeztek, de még el sem helyezkedtek rendesen, a környéken máris megkezdődtek a szerb partizánakciók. A szomszédos Pacséron például május elején combon lőttek egy magyar honvédtisztet, akit a Két Galambbal szembeni Boza-iskolába szállítottak. Abban az időben Mohácsi András volt ott a pedellus, neki kellett asszisztálnia a teljesen reménytelen műtéthez, mert a golyó a tiszt fő artériáját szakította el, és egy ilyen sérülést tábori körülmények között lehetetlenség volt ellátni. A fiatal hadnagy elvérzett, de a merénylőjét még aznap kézre kerítették, és az orvtámadásokkal fenyegető Pacsérról átszállították Ómoravicára, a masszív, jól védhető Boza-iskolába. Báránybőr kucsmás, nagybajszú parasztember volt az illető, és bár a sorsát illetően nem lehettek kétségei, nem látszott idegesnek.
Mohácsi András a maga pedellusi mivoltában nyakig belekeveredetett ebbe az ügybe: kénytelen volt tolmácsolni a vádlott és a hadbíróság közötti meglehetősen egyoldalú párbeszédben, és mert eléggé rosszul beszélt szerbül, nem is azt mondta vissza, amit a fogolytól hallott. Nem értette például, miért dugta a nadrágzsebébe a halált okozó lövedék üres töltényhüvelyét, mert ez a hűzni olyan volt, mint egy beismerő vallomás. A tárgyalás Boza tanító úrék nappalijában zajlott: a szőnyegen ott éktelenkedett a hadnagy vérétől keletkezett fekete folt – a tanító úr felesége állítólag hisztérikus rohamot kapott, amikor meglátta –, az abroszától megfosztott asztalon pedig ott hetykélkedett a sárgaréz bűnjel. A merénylő büntetése természetesen nem lehetett más, mint halál, de mielőtt elvezették volna, Mohácsi András még megkérdezte tőle, miért ragaszkodott annyira ahhoz a vacak töltényhüvelyhez. Minálunk így szokás elszámolni az emberélettel, mondta a parasztember. Fél óra múlva a téglagyár mögötti fejtőben tarkólövéssel kivégezték, és elásták az egyik sárgaföld gödörben.
Mohácsi András a Két Galambban mindenkinek elmesélte ezt a történetet, ami kézen-közön át valahogy a nagyanyám fülébe is eljutott. Rögtön arra gondolt, hogy ha Lédererék bérgyilkost fogadtak, akkor az is ilyen nagybajszú szerb ember lehetett, mert magyar a magyarra itt Bácskában nem emel kezet, és ha szerb volt a gyilkos, akkor valószínűleg az üres töltényhüvelyekkel igazolta a megbízás teljesítését. Ezt az elméletet Petrás Örzsének is elmondta, de az anyósa nem mutatott különösebb érdeklődést. Több mint négy év múlt el a fia halála óta, ő pedig jócskán betöltötte már a hetvenet. Ebben a korban az ember különleges viszonyba keveredik a halállal: csendben tudomásul veszi a másokét, miközben a sajátjára próbál összpontosítani. A töltényhüvelyről szóló történettel a nagymamám így teljesen egyedül maradt, és ez még inkább fokozta benne a keserűséget. Valami azt súgta neki, hogy azok a bizonyos hűznik még mindig ott vannak az Ungár-házban, és ha nem lett volna annyira önérzetes – vagy inkább meggondolatlan –, és nem mond fel időnap előtt, akkor talán a házba is átkerülhetett volna, mondjuk a szezonális nagytakarítások idején, amikor a cselédség az ajtófélfákat is kénytelen lemosni, nem beszélve a szekrények tetejéről. Nem valószínű, hogy a Lédererek annyira könnyelműek lennének, hogy eredeti állapotukban tárolják ezeket a kilőtt golyókat, mert az olyan lenne, mintha önmagukat jelentenék fel, de hogy ereklyeként őrzik, az nemigen lehetett kétséges. Az ember már csak ilyen: egy múzeumi belépőt is hajlamos elraktározni, ha kellemes emlékek fűzik hozzá, az elégtételnél pedig nem létezik semmi kellemesebb. Gyanítható tehát, hogy a Lédererek valamilyen emléktárgyat készítettek abból a kevéske sárgarézből – nyakkendőtűt vagy mandzsettagombot –, olyan tárgyat kéne keresni tehát, ami rézből van, pedig nem abból kéne lennie. A nagyanyám egyre többet sétálgatott az Ungár-ház előtt, és egyre nagyobb kísértést érzett ahhoz, hogy lenyomja a nagykapu kilincsét. Előre megfogalmazta, mit fog majd mondani a bárónőnek, milyen ürüggyel könyörgi magát vissza a szolgálatába, kínosan ügyelve közben, hogy ne nézzen a régi-új munkaadója szemébe, mert most fordult a kocka: neki, a jövevénynek van takargatni valója, vagy inkább lelkiismeret-furdalásra hergelő hátsó szándéka. Senki nem tudja megmondani, miként fogadta volna őt a világ elől már akkor is rejtőzködő bárónő, de egy szürke októberi délutánon – ezerkilencszáznegyvennégyet mutatott a naptár – SS-katonák özönlöttek a faluba, elfoglalták a községházát, a Boza-iskolát, és bevezették a kijárási tilalmat. A rá következő nap hajnalán összegyűjtötték a zsidókat és elhajtották őket Topolya felé.
A kiabálásra meg a lábdobogásra fölriadt az egész Mohácsi család. Mind a heten odafurakodtak az ablakokhoz – Mohácsi András pedellusnak négy lánya és egy fia volt –, és elborzadva figyelték, hogy a németek betörik az Ungár-ház nagykapuját, és kitaszigálják az utcára a bárót meg a bárónőt. A kövesúton ekkor már egy több száz főből álló, géppisztolyos katonákkal kísért menetoszlop vonult. Ide, ezek közé az emberek közé lökték be a Léderer házaspárt is, akik azonnal eltűntek a fekete nagykabátok és a széles karimájú kalpagok erdejében. A kapualjakból meg a sarkok mögül ekkor elősereglettek a környéken lakók, és mint az ételmaradékra ugró patkányok, besurrantak a nyitva hagyott nagykapun. Aki érte, húzta, cibálta és fosztogatta az Ungárok holmiját: tragacson próbálták eltolni a koloniál sifonérokat és öltözködő szekrényeket, ám azok túl ingatagoknak bizonyultak, és sorra egymásután belezuhantak a ház előtti patakba. A fosztogatók ekkor visszarohantak az épületbe, és fölnyaláboltak mindent, ami a kezük ügyébe került. Húzták, tépték a nehéz brokátfüggönyöket, a drága bundákat, prémgalléros posztókabátokat, flitteres estélyi ruhákat, selyem ágyhuzatokat, vonszolták maguk után a ládákat, éjjeliszekrényeket és székeket, miközben szinte pattogzottak szerteszét a gondatlanságból levert porcelán nippek, antik vázák és bizsutározó dobozkák.
A Mohácsiak sem maradhattak ki ebből a történelmi eseményből: úgy, ahogy voltak, hálóingben futottak át a patak hídján, be az egyre inkább huzatos barlangrendszerre emlékeztető Ungár-házba. A kitárva hagyott nagykaput akkor már baltás emberek bontogatták, mások meg szalmahordó kosárban cipelték föl a szenet a pincéből. A Mohácsi gyerekek bementek a házba és összevissza kalandoztak a kifosztott, lecsupaszított szobákban, de nem találtak semmi értékeset. A halomba szórt, kiforgatott és szétrázott könyvek alatt talán még ott maradhatott egy-két ezüstkanál, ám úgy vélték, a turkálás nem éri meg a fáradságot. A legkisebb Mohácsi lány volt az egyetlen, aki belenyúlt ebbe a papírtömegbe, és rögtön megérzett alatta valami gömbölyűt. Mintha az avarban keresné a frissen lehullott vadgesztenyét, félresöpörte maga elől az iratokat, és megmarkolt egy apró, sárga fémszelencét. Mohácsi Terike senkinek sem szólt egy szót sem: magához vette a tárgyat, és kiszaladt vele az utcára. Éppen akkor ért a Két Galamb elé, amikor az eseményekről majdnem lemaradó nagymamám lihegve és kivörösödve fordult be a sarkon. Egy pillanatig meredten nézték egymást, nagyanyám keze tétován meg is rebbent, de aztán Mohácsi Terike hazafutott az iskolába a szerzeményével.
A kislány kezében látott szelence nem hagyta nyugodni a nagymamámat. Nem tudta, mi történhetett Lédrererékkel, lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában, de most már talán nélkülük is megbizonyosodhat az igazáról. Az a vöröshagymára emlékeztető tégely, amit a pedellus lánya markolgatott, több volt mint érdekes. Az ilyen mütyürkébe nem fér bele semmilyen ékszer, ha tartanak is benne valamit, az annyira parányi lehet, hogy jelentőség tekintetében túlnő mindenen. A nagyanyám majd megveszett ezért a tárgyért, ám a pedellust nagy törvényű, hirtelen embernek ismerte, aki elé nem lehetett csak úgy odaállni egy ilyen kéréssel. Terikét kellett becserkésznie valamilyen úton-módon, és ehhez az jelentette az első lépést, hogy elszegődött takarítani a Veronka néni tulajdonába került Két Galambba. Innét könnyen és föltűnés nélkül szemmel tarthatta a Boza-iskolát.
Negyvenöt nyarán a csontsovány bárónő visszajött a faluba és elfoglalta a teljesen kifosztott, szinte romhalmazzá lett otthonát. A háborút megelőző időkben sem szívesen ment ki az emberek közé, de most szó szerint eltűnt a világ színe elől. Lassan, fokozatosan renováltatta a házat, ám ez csak annyira sikerült, hogy lakhatóvá tette, a régi pompának híre sem maradt. A dinnyehalom már negyvenhat nyarán megjelent a kapuja előtt, de erre nekünk, Majorosoknak nem volt szabad ácsingóznunk. Ha nyárvíz idején meglátogattam a kocsmában takarító nagyanyámat, és mint kölyöknek megakadt a szemem a haragoszöld gyümölcsökön, a nagyanyám rögtön odébbtessékelt.
A két Galambot a hatvanas évek közepétől már a Pannónia Vendéglátóipari Vállalat működtette, de Veronka nénit ez nem viselte meg túlságosan, mert a néhány utcával odébb működtetett zugkocsmája a virágkorát élte. Munka után apám is gyakran betért hozzá egy ganglépcsőn elfogyasztott nagyfröccsre. Nagy ritkán én is jelen lehettem ezeken a transzportmunkások közt lefolytatott iszogatós, beszélgetős szeánszokon, és fogalmam sem volt, hogy egy furcsa összeesküvés utórezgéseit látom.
Veronka néni már súlyos cukorbeteg volt, amikor a nyolcvanas évek elején egy disznóvásárlási ügylet részleteinek megbeszélése közben, a Majorosok üzleti érzékén példálózva elárulta nekem, hogy anyámat és apámat Majoros nagymamám kommendálta össze, de hogy pontosan miért, azt csak ő tudhatta. A Mohácsiak ugyanis megbélyegzettek lettek azután, hogy a családfőt 1945-ben egy nacionalista kijelentésért börtönbe zárták. A nagyanyád sokkal gazdagabb partit is találhatott volna apádnak a semmiféle hozománnyal nem rendelkező Mohácsi Terikénél!, mondta Veronka néni félig tréfásan, félig csipkelődve. Nevetgéltem vele egy sort, de csak úgy, ahogy mások tudatlanságán szokás.
Nem tartottam fontosnak, hogy eláruljam: otthon a kredencen őrzünk egy piciny, hagyma alakú szelencét, ami egyforma nagyságú sárgaréz szeletkékből van összeforrasztva. Ha a feje tetejére állítjuk, haloványan ugyan, de megláthatjuk az egész képződmény eredetét: kilenc épphogy csak benyomott gyutacsot, kilenc tölténytalpat, vagy ha úgy tetszik, kilenc egykorvolt pisztolygolyót.
