Ha csak egy kicsivel is rosszabbul álltak volna a Kamjonkai Szemzők, és nem telik nekik Mercedes-Benzre, a nagyapám talán hosszú életet élhetett volna. Parádés kocsisnak nem volt való, csak a gépek érdekelték, de tudott hegedülni is. Esténként pedig valóságos szenzáció volt a cselédnépek között a veteményeskertben kihúzott, minden állomást egyszerre közvetítő detektoros rádiója. Azon a bizonyos utolsó estén, 1936. december 31-én a nagyanyám sehogy sem értette, miért kell a sofőrnek egész éjjel szolgálatban lennie. Elég lett volna, mondjuk hajlani négykor fölkelnie, mert így is kényelmesen odaért volna Zomborba, legkésőbb hét órára, csakhogy a nagyapámmal nem lehetett vitatkozni a kötelességtudatról. December 31-én délután négy órakor otthagyta a nagyanyámat és a két kisfiát Bajsán, és meg sem állt a gazdájával a zombori zsupánia épületéig, ahol Közép-Bácska arisztokratái gyűltek össze.
A vendégeknek a díszteremben terítettek, a zentai csatát ábrázoló monumentális festmény előtt, amelyen Savoyai Jenő kivont karddal fenyegette a törököket, és tán a pipázó, szivarozó uraságokat is, akik lám, a világ hívságait előbbre becsülték a történelem sorsfordító eseményeinél. Ignác nagyapám a kiszolgáló személyzettel együtt az épület jobb szárnyában kapott vacsorát. Ha cigarettázni támadt kedve, kiment az udvarba a kis mesterséges tóhoz, amelynek jegén – a két fogás közti ejtőzést kihasználva – inasok és konyhalányok iringáltak. Az italt nem szerette, de éjfélkor biztosan megivott egy pohár pezsgőt, és tán az övéire gondolt, a jó hetven kilométerre lévő Bajsára, és mert a vacsora kötöttebbik része ekkorra véget ért, valószínűleg csatlakozott valamelyik nótázgató csapathoz. Lehet, hogy a formásabb konyhalányokon meg is legeltette a szemét, és az sem kizárt, hogy a legkacérabb után be is osont a raktárba. Semmi sem mutat arra, hogy az utolsó éjszakája különlegesebb, netán hangsúlyosabb volt a többinél. Égi jelet sem kaphatott, hogy jó lesz vigyáznia, mert ilyen kegyben senki nem részesül. Ignác nagyapám nem figyelte a főbejárat körül ólálkodó báránybőr bundás, parasztkucsmás árnyékokat, nem számolgatta, hány cigaretta parazslik a parkolóban a hosszú sárhányójú Mercedes-Benzek között. Ezek a fények majdnem olyanok voltak, mint az augusztus végén násztáncot járó szentjánosbogarak, ha csak odanézett, máris szétrebbentek vagy becikáztak a tujafák mögé. Az augusztus most elérhetetlenül messzire volt: a zsupánia díszterméből pattogó ritmusú zeneszó hallatszott ki, és ráfeszült a sztapári út tekintélyes galagonyafáira. A nagyapám büszkén és elégedetten nézegette az ágakon feszülő jégmázat, nem volt álmos egy cseppet sem, szerencsés és fontos embernek hitte magát. Így, ebből a nézőpontból beszélgetett a körülötte lézengő ismerősökkel, akik rámosolyogtak, miközben a gyér világításban kopott rézdóznikból vagy a nagykabátjuk belső zsebéből előhúzott lapos flaskákból kínálgatták, de a nagyapám mindenkit visszautasított. Inkább megnézte, rendben van-e az automobil, nem eresztett-e le a nagyripnis téli pótkerék, és nem izgatta, hogy a közelben izzó szentjánosbogarak odébblibbennek. Nem érdekelte sem a finom porhavat kavargató hajnali szél, sem a metsző hideg, mert tökéletesen sikerült neki ez az éjszaka, amelynek záró epizódjaként szinte hajszálpontosan délre fognak visszaérkezni Bajsára. Az asztalon – nagyanyám főzőtudományát dicsérve – már gőzölögni fog a finom szárma, de nem senki sem nyúl a merőkanálért, amíg ő oda nem ül a kredenc elé, a helyére. Itt most nem lehet gondolkodni, majd az úton agyalja ki, mit mondjon, milyen volt a szilveszterezés. Meg kell találni az egyensúlyt a közömbösség és a lelkesedés között, mert akár az egyiket, akár a másikat viszi majd túlzásba, a nagyanyám azt fogja hinni, el akar titkolni valamit.
Ilyen céltudatos ember lehetett a nagyapám, bár az igazi természetét még apám jellemvonásaiból sem tudtam kideríteni, mert őbenne erőszakosan keveredik a nagyanyámra jellemző belenyugvás a Majorosok egzaltáltságával. Tovább nehezíti a dolgot, hogy apám egyáltalán nem emlékszik az apjára, ami teljesen érhető, hiszen 1937-ben mindössze hétéves volt. A nagyapámmal kapcsolatosan tehát csak egyetlen, de meglehetősen légies adat áll rendelkezésre: annak körülményei, ahogy 1937. január 31-én délelőtt a holttestét megtalálták.
A gépkocsi fentről a töltésről teljesen épnek látszott. Még a nagykanális túloldaláról sem lehetett rajta fölfedezni olyan törésnyomot, ami elkerülhetetlenné tette két ember – az utas és sofőrje – tragikus halálát. Arról nincs semmilyen följegyzés, hogy ki vette észre a balesetet, de nagyanyám megszerezte a helyszínelésről készített rendőrségi fotókat, amelyek fél írógéppapírnyi méretükkel valóságos luxusnak tűnnek ahhoz képest, hogy abban a korban az emberek többsége csak gyufásdoboznyi fényképet engedhetett meg magának. Ez a grandiózus méret már eleve arra utal, hogy az ügy jelentősége messze túlmutatott az egyszerű közlekedési baleset dimenzióján. Az egyik áldozat, Kamjonkai Szemző Dénes enyhén szólva is problematikus személyiség volt, mert bár nem tartozott a politikai elit krémjéhez, szinte kizárólag ezekben a körökben forgolódott, ami most – furcsa körülmények közt bekövetkezett halálakor – láncreakciószerű mendemondákhoz vezetett. Mi sem természetesebb, mint hogy a helyszínelésnél a Bácskai Hírmondó zombori tudósítója is megjelent, és végigkövette a gépkocsi kiemelésének lassadalmas műveletét. A hóborította táj miatt túlságosan kontrasztos rendőrségi fényképeken tisztán kivehető a töltés oldalán leszánkázott és orrával a befagyott csatornába fúródott jármű. Egy közelibb felvételen az is látszik, hogy a drága Mercedes-Benz szélvédőjén repedések futnak szerteszét, ám ennél komolyabb sérülésnek nincs nyoma. A Ferenc József-csatorna jege a hosszan tartó hideg ellenére sem lehetett annyira vastag, hogy meggátolja a jármű elmerülését, inkább arról lehetett szó, hogy azon a helyen sekély volt a víz. Ezt a feltételezést támasztják alá a jégből kiágaskodó nádszálak is, amelyek úgy hatnak a fotókon, mintha vasból formázott tüskék lennének.
A kocsi belső teréről és a halottakról nincsenek fényképek. Az viszont könnyen kideríthető, hogy a híd előtt az út szinte kilencven fokos kanyart ír le, de a keréknyomok erről mintha nem vennének tudomást: nyílegyenesen belevezetnek a nagykanálisba. A Kerényből meg a közeli tanyákról odasereglett parasztok értetlenkedve vitatták ez a képtelenséget: Majoros Ignác fékezés nélkül rohant volna le az útról, miközben szinte tökéletesek voltak a látási viszonyok? Hét-nyolc kilométerre lehettek Zombortól, ami olyan csekély távolság, hogy a sofőrnek még elszundikálni sincsen ideje. De a legnagyobb rejtély mégis az volt, hogy Majoros Ignác a hátulsó ülésről került elő, Kamjonkai Szemző Dénesnek pedig nyoma veszett. A sebtében lefolytatott vizsgálat kiderítette, hogy a zsupániánál még beszállt a kocsiba, és ha útközben nem gondolta meg magát, hogy inkább gyalog teszi meg az előtte álló hatvanegynéhány kilométert, akkor itt kellett lennie valahol a környéken.
A zsandárok gyorsan belátták, hogy legalább hat ló kellene a kocsi kihúzásához, ezért úgy döntöttek, hosszú rudalló köteleket kötnek a Mercedes-Benz hátulsó tengelyére, és emberi erővel cibálják föl a nyolc-tíz méter hosszú partoldalon. A műveletről két rendőrségi fotó is készült, egy a készülődésről, egy pedig az út közepére állított, összesározott, betört hűtőjű gépkocsiról. A nagyapámat is biztosan lefényképezték, ám ez a kép nem kerülhetett a nagyanyám kezébe. Kamjonkai Szemző Dénes testét valahol a jég alatt sejtették, de a korai sötétedés miatt aznap nem sikerült megtalálni. Harmadnapra került csak elő, az autó meglelésének helyszínétől négy-öt méterre feküdt a mederfenéken. A Bácskai Hírmondó furcsa módon csak egy rövid hírben számolt be erről a körülményről, ami teljesen ellentétben állt a Kamjonkai Szemző famíliával kapcsolatos sajtószokásokkal, sőt ezzel a megválaszolatlan kérdések tömkelegét felvető balesettel is, ami mindenképpen megérdemelte volna a nagyobb nyilvánosságot. A sértődésében egész életére megrekedt nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy az ő szülőfalujában, Ómoravicán temessék el a nagyapámat, ami szinte fizikai közösködést jelentett az ott lakó Ungár famíliával. Még akkor is, ha a nagyapám sírja a falu keleti szélén, a szabadkai országúttól alig harminc lépésnyire, az Ungárok családi kriptája pedig másfél kilométerre északabbra, a zsidó sírkert közepén feküdt.
A temetést követően a munkaadó nélkül maradt nagyanyám eladta a szabadkai házikót és visszaköltözött Ómoravicára. Az övéivel szomszédos utcában megvett egy félig kész parasztházat, amelyben Petrás Örzsének, az anyósának is jutott egy szoba. A balesettel kapcsolatos igazság kiderítésével ezekben a mozgalmas időkben nem sokat foglalkozhatott, azt viszont észrevette, hogy hiába szaporodnak a pletykák, hiába mondogatják egyre többen, hogy merénylet történt, a hatóságok csak ímmel-ámmal nyomozgattak. Valami nagyon nem volt rendjén evvel az üggyel. Január derekán a Bácskai Hírmondóban meg is jelent egy cikk, amelynek szerzője költői homályossággal ugyan, de arról értekezett, hogy szegény Majoros Ignácnak egy ördögien sötét ügylet miatt kellett meghalnia. A nagyanyám kivágta ezt a cikket az újságból és eltette a rendőrségi fotógyűjteménye mellé. Már sárga, repedezett fosszília volt, amikor a kezembe került. Többször is elolvastam, de a rejtett utalásokat és – ha léteztek egyáltalán – a merénylő személyére tett célzásokat nem sikerült benne fölfedeznem. Lehet, hogy a nagyanyám sem találta meg ezeket, ám arról végképp meggyőződhetett, hogy a férje erőszakos halált halt. Erre a következtetésre jutni azért nem volt olyan nagy művészet: Kamjonkai Szemző Dénes nyomában állandóan adósok lihegtek, akikről ő nem vett tudomást, vagy pedig kitért előlük, mint az órainga az éppen lehagyott másodperc elől.
A nagyanyámra küszködéses, tevékeny élet várt Ómoravicán. Egyedül kellett eltartania az egyre súlyosbodó csontritkulásban szenvedő Petrás Örzsét meg a két kisfiát, ezért minden munkalehetőséget megragadott, hogy néhány dinárhoz jusson. Mihelyst kitavaszodott, elszegődött a közeli Fernbach-birtokra napszámosnak. Gyomlált, kapált és répát egyelt, aztán ott maradt aratni is, utána meg szüretelni és kukoricát törni egészen a zúzmarás hidegekig. Kíméletlenül pörögtek a hetek és a hónapok, a föld már majdnem visszaért ugyanarra a pontra, ahol a nagyapám halála idején tartózkodott, de mert a nap is vándorol, és mint a kotlóstyúk vonszolja magával a csibéit, 1939. január elsején nem ismétlődhetett meg az egy évvel korábbi tragédia, hanem valami másik, sokkal nagyobb borzalom felé kezdett trappolni a világ. Ám erről a nagyanyám nemigen vett tudomást, mert annyira szűkében volt a pénznek, hogy megint sürgősen el kellett szegődnie cselédnek.
A faluban akkortájt több família is megengedhette magának azt a luxust, hogy cselédet tartson, de csak Lédereréknek jutott eszébe alkalmazni a nagymamámat. Báró Léderer Bernát nem sokkal a nagyapám halála előtt vette el Ungár Alice-t, annak az Ungár Bélának a lányát, aki első unokatestvére volt a századfordulón még milliomos Ungár Lajosnak. A zsidó templom melletti családi rezidenciájukban laktak, és ők működtették a Két Galambot is, amelynek fáradt olajjal bekent padlóját a takarítóként alkalmazott nagyanyámnak naponta kétszer föl kellett söpörnie azzal a homokszórásos technikával, amelyet a monarchia-korabeli vasútállomások restijében még ma is használnak. Lédererék a meglévő két bejárónő mellé harmadiknak vették föl a nagymamámat, ami azért is furcsa, mert a kocsmapadló söprésén és a söröskriglik mosogatásán kívül mást sosem bíztak rá. A bárónő néha szemlét tartott a söntés környékén, és ilyenkor keményen megkritizálta az italneműekkel hányaveti módon bánó pincéreket, de a nagymamámra rá sem nézett, amiből ő arra vetett, hogy a munkája csak valami jóvátételszerűség lehet. Hazafelé ballagva, a csípős januári szélben folyton azon gondolkodott, mi állhat a dolgok háttérben, mit követtek el az Ungárok a férje vagy esetleg az apja ellen, ami miatt most neki havi ötven dinárral törlesztenek. A dédnagyapám parasztember volt, de azzal a néhány mázsa kukoricával és búzával, ami a földjén megtermett, nemigen avatkozhatott be sem az Ungárok, sem a Lédererek üzleti ügyeibe. Maradt tehát indoknak szegény megboldogult Ignác nagyapám, a maga autómechanikusi tudásával, aki talán megjavított valahol egy titkos és kényes helyen lerobbant Ungár járművet. Az is lehet, hogy éppenséggel olyan teljesítményre kellett átállítani azt a bizonyos autót, hogy könnyedén le tudja hagyni a fináncok csöhögőit. A nagyanyám egészen beleélte magát ebbe a romantikus képzelgésbe, de aztán eszébe jutott, hogy az Ungárok 1901 óta a Kamjonkai Szemzők ádáz ellenségei. Attól a pillanattól, hogy az a szélhámos Szemző Gyula hírbe hozta Ungár Piroskát, mintha kiütötték volna az Ungár vagyont tározó hordó csapját: a pénz vastag sugárban kezdett kifolyni belőle, és Ungár Lajos, a pátriárka, aki nem olyan régen még Közép-Bácska legtehetősebb gazdája volt, köznevetség tárgya lett. Tehetetlenségében biztosan gondolt a revánsra is, mert szent igaz, hogy üzleti vagy egyéb csalásért – és pláne kártyaadósságért – nem szokás megölni senkit, mert akkor a pénz is odalesz, ám egy több milliós vagyon elúsztatójával szemben ez az eljárás szinte kötelező. A századfordulón Ungár Lajos még elég erős és befolyásos volt ahhoz, hogy egy Szerbiából hozatott bérgyilkossal bárkit elnémíthasson, de valószínűleg rájött, hogy ezzel a módszerrel nemhogy megoldaná, hanem szaporítaná a gondjait. A főbűnös a hozományvadász Szemző Gyula volt, aki ugyan elvette, ám később faképnél is hagyta a Budapestre költöztetett Ungár Piroskát. Mögötte azért még mindig ott állt az egész Kamjonkai Szemző kompánia, akik ellen civil ember nem viselhetett háborút. A tarack legmélyebbre húzódott gyökerét kellett kitépni, úgy, hogy soha többé ne hajthasson ki. De Ungár Lajosnak már 1901-ben is krónikusan magas volt a vérnyomása, így hát meghalt, mielőtt még visszavághatott volna. A nagyanyám egy a bocskorával letört jégkockára meredve döbbent rá, hogy Szemző Dénes volt a legmagasabb hajtás a Kamjonkaiak családfáján, halála tehát beteljesítette mindazt, amire a megalázott és kisemmizett pátriárka áhítozott. Nem tudhatta, hogy az Ungárok milyen szálakon kötődhetnek ehhez a gyászos eseményhez, de másnap már nem ment vissza a kocsmába takarítani.
