Tárgyi bizonyíték

2013.01.18.
Olvasták: 2.1K

Ma már csak valami repedezett, öreg okulárén keresztül lehetne fölfedezni az Ungár-ház régi dicsőségét. Ez a szinte túlzottan hosszú, kevés híján utcahossznyi építmény valahogy úgy emlékeztet hajdanvolt önmagára, ahogy a homok alól kivillanó romhalmaz pletykálkodik a történelem tériszonyos mélységéről. Nem láthatunk belőle többet néhány málladozó kőkockánál, de ez is elég, hogy rádöbbenjünk saját jelentéktelenségünkre.

Az ómoravicai Ungár-házat nem a sivatag homokja, hanem az idő takarta be, ami köztudottan rossz csomagoló munkás: egy kriptát sem tud nyom nélkül eltüntetni, nemhogy egy uszályhosszú lakóépületet. A múlt század hatvanas éveiben még barokkos stukkókkal és merészen kiugró ablakpárkányokkal hivalkodott ez a porta, de azóta lehámlott róla a burkolás java része. Porhanyós, szürke csontokként foszforeszkálnak ki a falból a téglák, fáradt és szomorúságos itt minden, nem úgy, mint harminc-negyven évvel ezelőtt volt, amikor a ház szomszédságában még ott sötétlett a zsidó templom romja. A vadrózsával benőtt kőrengeteg előtt lábujjhegyen illett elhaladni, mert az összedőlt templombelső olyan kiismerhetetlen volt, akár a hajnali rémálom, de a rozoga deszkakerítés résein át azért meg lehetett reszkírozni egy-két pillantást. Szinte látta az ember a talajvizet megfodrozó szörnyek tüskés hátát, és már ettől a gondolattól is végigszaladt a hátán a hideg, pedig ott bent a szürke, kieresedett kőtömbök között értékes kincsek is rejtőzhettek. Ám annyira őrült senki sem lehetett, hogy egy lifegő deszkát félretolva bemásszon ebbe az alvilágba, ami az Ungár-házzal volt határos, azzal a birodalommal, ahonnét apai nagyapám, Majoros Ignác halála eredeztetett.

A hetvenes évek közepén még csinosan glédába rakott, haragoszöld görögdinnyék magasodtak az Ungár-ház előtt, de éppen olyanok voltak, mint a gazdátlan útjelző kövek. A dinnyehalom fölé egy megfakult, kirojtosodott napernyő borult, mellette egy sámlin ott hevert a szokásos serpenyős mérleg. Ezek a finom jelzések azt sugallták: aki vásárolni akar, annak be kell nyitnia a zöldre mázolt nagykapun, mert a háziak valahol a nehéz brokátokkal elfüggönyözött szobák mélyén, szinte már síron túli csöndben és mozdulatlanságban várakoznak. Az épület nem volt olyan magas, mint az utca túloldalán álló Boza-iskola, de falusi viszonylatban az ablakai túlzottan nagynak tűntek. Kitárt szárnyaik mögött dúsan lengedezhetett a függönyszövet, szellőztethette a zsidó templom talapzatából ideszivárgó és a falak közt megtelepedő illatokat, ijesztgetős, torokkaparós érzést aggatva ránk, dinnyére ácsingózó gyerekekre. Vagy legalábbis rám, akinek nagyapja láthatatlan cérnaszálakon kötődött ehhez az épülethez, meg tán a bárónőhöz is, aki állítólag bent élt a dohos drapériák mögött, bujkálva, mint egy szellem, és egyedül, ahogy az egy időből kiszakadt lélektől elvárható.

Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ezt az öreg hölgyet, pedig sokat forgolódtam azon a környéken. Már csak azért is, mert a zsidó templom fenséges düledékhalma félelemmel vegyes kíváncsiságot támasztott bennem, egészen addig, amíg az utolsó tégláig el nem bontották, hogy a talajvíztől csillogó mélyedéseket betemetve modern ikerházakat építsenek a helyére. A grófnő dinnyéi ezután is minden augusztusban megjelentek a zöld fakapu előtt, de az újdonatúj sátortetős házak mellett már nem voltak sem misztikusak, sem kívánatosak. Nehezebb idők járhattak akkoriban: a grófnőnek talán minden dinárra szüksége lehetett, mert a kapu sarkig nyitva állt, szinte csábítgatva az arra járókat a bekanyarodásra vagy a nézelődésre.

Ignác nagyapám ekkor már harminc éve halott volt, és a nagyanyám talán el is felejtette volna az Ungár-ház átkos kisugárzásait, ha nem kényszeríti oda az élet az ikerházak közelébe, a sarokra, a Két Galamb nevű kocsmába, amelynek gazdája negyvenöt után özvegy Papp Lajosné Veronka néni, a nászasszonya lett. A nagybátyám ugyanis Veronka néni nevelt lányát vette el, akinek édesszülei majdnem ugyanazon a helyen vesztek el, ahol nagyapám meghalt. Az ángyom szülei a javarész svábok lakta Kerényben laktak, és a világháború utolsó napjaiban hírét vették, hogy a falu ellen megtorlás készül. Úgy gondolták, amíg a kedélyek le nem csillapodnak, eljönnek Ómoravicára és meghúzódnak a távoli rokon Pappéknál. De mert a vihar előtti csönd túl hosszúra nyúlt, visszamennek Kerénybe, hogy összeszedjék az értékesebb bútoraikat. Etelkát, a kislányukat Veronka néni gondjaira bízták, és azzal búcsúztak el, hogy mire beesteledik, megjönnek a szekérrel. Soha többé nem látta őket senki.

Veronka néni természetesen örökbe fogadta az akkor hétéves Etelkát, és mert őt nem izgatta sem a templomrom közelsége, sem az Ungár-házból áradó balsejtelem, viszonylag gyorsan fölvirágoztatta a Két Galambot. Az ócska, fáradt olajjal tartósított padló helyére újat rakatott, és még arra is futotta az erejéből, hogy a telekhez tartozó parányi udvarban berendezzen egy présházat. Ezen a telken készültek azon az agyoncukrozott borok, amelyek később, a kocsma államosítása után Veronka néni házának gangján leltek fogyasztókra. A Két Galamb egészen az ötvenes évek végéig virágzott, a nagyanyám eddig járt oda takarítani, és télen meg disznóvágások idején belet mosni. Szaporán járt a kezében a vékony pengéjű kiskés, amellyel a vékonybélre tapadt húrt fejtette le, és közben azon a régi szilveszter éjszakán járt az esze, amikor a férje a munkaadójával, Kamjonkai Szemző Dénessel halálos autóbalesetet szenvedett.

Itt, az Ungár-ház közvetlen közelében akadály nélkül kísérthették meg ezek a gondolatok. Könnyűszerrel eszébe juthatott az 1938. január elsejére virradó reggel csikorgó hidege, hogy a hó ropogott a bocskora alatt, amikor a mosogatóvizet hátravitte a ganédombra, de ez már kilenc óra körül lehetett, mert aznap a cselédeknek nem kellett korán kelniük. Az uraság Zomborban újévezett, a zsupánián, csak tíz óra utánra volt várható az érkezése a birtokra, és akkor már nem kellett reggelihez teríteni. A nagyanyám föltette főni a töltött káposztát – ezt szerbesen szármának hívják arrafelé –, aztán kiugrasztotta az ágyból a gyerekeket. Mars ki a kamrába, fáért!, kiabálta, és nekilátott, hogy a szegényes eszcájggal ünnepi ebédhez terítsen. A bajsai cselédek aznap mindannyian hazamehettek, de őneki ott kellett maradnia a birtokon a gyerekeivel, mert Ómoravica harminc kilométerre volt légvonalban. Eszébe juthatott az is, hogy karácsonyra sem mehettek haza, mert az uraság itt töltötte a szentestét a rokonaival, és ki kellett őket szolgálni, de ennek már egy hete, most pedig elmúlt dél, a gyerekek egyre jobban nyafognak, hogy éhesek, és a nagyanyám mérges lett, belemártotta a nagykanalat a szármás lábosba, amikor meghallotta a motorzúgást. Az apám és a nagybátyám fölugráltak az asztaltól, odaszaladtak az ajtóhoz, ám alighogy kikukucskáltak az üvegen, máris zavartan visszafordultak, mert az udvarra nem az uraság Mercedes-Benz gépkocsija gördült be, hanem egy zsandárautó.

A disznóbelet kaparászva a nagyanyámnak az is biztosan eszébe jutott, hogy a nagyapám a húszas évek végén mint mezőgépész került Bajsára a Kamjonkai Szemzőkhöz, és akkor már túl volt egy elhamarkodott házasságon. A cselédház gangján lefolytatott hosszú beszélgetésekre is emlékezhetett, amelyeknek az lett a vége, hogy a tőle pontosan tíz évvel idősebb Majoros Ignác házassági ajánlattal rukkolt elő. Nagyanyám rögtön igent mondott, és 1930 augusztusában, közvetlenül aratás után egybekelt a nagyapámmal. Egy évre rá megszületett az első gyerekük – az apám –, és ezzel szinte egy időben a nagyapám teherbe ejtette a kúria szakácsnőjét. Nem tudni, miként és milyen trükközéssel tudta elérni azt, hogy a botrány és a szégyen teljes egészében a szakácsnő nyakába kerüljön, de tény, hogy a nagyanyám megbocsátott neki, olyannyira, hogy 1932 tavaszán már együtt örülhettek a második kisfiuknak. Mivel korai és szinte misztikusan érthetetlen halála egy egész életre megbántottá tette iránta a nagyanyámat, csak találgatni tudtam, miféle fegyverrel dolgozhatta meg a nőket a nagyapám.

A padlásunkon sokáig hánykódott egy ceruzával rajzolt önarcképe, amelyről egy ijesztően mogorva ember nézett rám vissza. Egy ilyen műalkotásnak nem is lehetett volna jobb helyet találni annál a birodalomnál, ahol babszem méretű keresztespókok és a dobozokat kísértetekként rezegtető egerek tanyáztak. Nagyanyámtól azt is sikerült kiderítenem, hogy Ignác nagyapám valóságos műszaki zseni volt, mert például detektoros rádiót tudott készíteni abban a korban, amikor az emberek java része még liliputi emberkék találkahelyének hitte a hangládát. A technika iránti áldott tehetsége miatt avanzsált elő uradalmi sofőrré, és egy ilyen gépkocsivezetői állás akkor is jól jövedelmez, ha a csőd szélén egyensúlyozó Kamjonkai Szemzők a munkaadók. A nagyszüleim tizenegynéhány hónap alatt félre tudtak tenni annyit, amennyi elég volt egy kis ház megvételére az álmok városának számító Szabadkán. A nagyapám azt tervezte, kefegyártó műhelyt nyit – ehhez még néhány év szolgálatra lett volna szüksége –, ám a harmincas évek derekán a Kamjonkai Szemzőkre egyre nagyobb árnyék vetült. Már az is megbélyegezte őket, hogy közülük került ki az a Szemző Gyula, aki hatalmas botrányt kavart azzal, hogy 1901-ben kompromittálta az ómoravicai milliomos, Ungár Lajos lányát, Piroskát. A botrány hullámai a harmincas évek közepére már elcsitultak, de a féktelen tivornyázások és a meggondolatlan üzletkötések következtében az unokaöcs, Dénes körül egyre sokasodtak a haragosok. Nem lehetett kétséges, hogy ezekről az üzelmekről a gépkocsivezető nagyapámnak is tudnia kellett. Előfordult, hogy két-három napot is távol voltak, de hogy hol, milyen ügyekben kódorogtak, az sohasem derült ki. Ignác nagyapám ügyelt rá, hogy az ébenfekete, elnyújtott sárhányójú Mercedes-Benz mindig kifogástalanul tiszta legyen, és hogy a sofőrsájbni mellett ruganyosan, ugyanakkor keményen álljon a pótkerék. Állat- és kirakodóvásárokra, különféle szemlékre, társas vacsorákra jártak, ahol a nagyapámnak is lepottyanhatott az asztalról egy-két morzsa, na és persze a környékbeli kuplerájokba is elmerészkedtek, de a nagyanyám erről az egészről mintha nem is vett volna tudomást. A szabadnapjain fölvonatozott Szabadkára és mázolta, csinosítgatta a kis házikót. Csak a szerencsétlenség után esett le a szeméről a hályog, és sértődött meg a nemlétbe húzódott Ignác nagyapámra. De azt is tudta, hogy semmi sincs ok nélkül, és hogy a Szemzők – már csak az Ungár Piroska-ügy miatt is – el vannak átkozva, amiből az következik, hogy az ő földi nyomorúságának szemmel látható és kézzel tapintható emlékművei vannak.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Vélemény, hozzászólás?

Ne hagyja ki ezt sem: