…
Tudta, hogy ez a „Nem!” a kutyának szólt, el akart kóborolni, a gazdája így kényszerítette vissza magához, Vanda mégis összerezzent. Nem tudta eldönteni pontosan, hogy ő mondta ki már néhányszor ilyen hangsúllyal ezt a szót, vagy rá szóltak így, ilyen borotvaélesen, belehasított a hang a levegőbe. Gyerekkorában sokszor szóltak rá ilyen élesen, ilyen hangsúllyal, ha valami olyat tett, ami zavarta a felnőtteket. Ezt a „Nem!”-et hallotta akkor is, amikor Anyja nem engedte, hogy csak úgy járjon valakivel. Össze kell házasodnotok, a vadházasság erkölcstelen dolog”. Hol kezdődik az ember és hol végződik? Kié az agy, a szív, a lélek? A kutyák ezen nem gondolkodnak. Nézik sóvár szemekkel a Gazdájukat, ez egyetlen, mindenható lényt, aki nem csak enni ad nekik, hanem akit lehet követni, feltétel nélkül. Csak az ember tudja elveszteni a feltétel nélküli szeretet képességét. Akkor aztán összetörik, elveszíti azt a biztonságot, ami eddig felszínen tartotta.
Örült, hogy be kell vásárolnia, szerette ezt az apró-cseprő bíbelődést a polcokkal, az árakkal, gondosan bevásárlólistát készített, addig sem kell Rá gondolnia. Azért vett alapozót is. Nem kente be az arcát vastagon, mert az is feltűnő, olyan múmia-arca lesz tőle. Csak enyhén, hogy a mimikája ne látszódjon. A ráncaiba beleült a magány, a társtalanság, ennek a nőnek legalább ott van a kutyája, a kutyák szeretik a gazdájukat, hűséggel és feltétel nélkül. A kutyák ösztönlények és születésüknél fogva érzékenyek. Születésükkor az emberek is azok, aztán romlanak el. Na, ezért szeretett vásárolni, mert akkor nem gondolt ilyenekre. Meg Rá. Szégyellte magát, hogy nem tudja egyszer és mindenkorra elvágni ezt a vékony gondolat-cérnaszálat Közte és maga között. Ott volt minden kapualjban, a park bokrai között, ott volt az esőcseppek csendes koppanásaiban, a téli befagyott tócsák hajszálereiben. Úgy érezte, a kényszer, hogy Vele éljen nem csak fizikálisan, hanem belül, mintha egy állandóan őt figyelő szörny lenne, amely fogva tartja. Mintha skizofrén lenne, de a másik énje nem is ő, hanem a férfi lenne. Gyerekkorában érzett ilyet, mikor minden tettét az anyja szemével vizsgált, csak akkor engedte meg magának, hogy valakit szeressen, ha tudta: az Anyja is beleegyezik. Ez a párhuzamos valóság sokáig nem zavarta. Már jóval munkába állása után kezdett azon gondolkozni, hogy mi van, ha nem is úgy működnek a dolgok, ahogy ő az Anyja szemüvegén keresztül látja. Mi van, ha a fekete fehér és fordítva. Hiszen nincs egy igazság. Csak a szeretet-vágy van, meg a félelem, hogy nehogy ne szeressék, ha éppen mást gondol.
Aztán jött egy másik szemüveg, az Övé. „Hány lelki dioptriás vagyok én?” kérdezte egy nap magától. Anya-szemüveg, férj-szemüveg, csak a saját szemüvegét nem találja sehol.
Megint megjelent előtte a kép: május volt, fülledt meleg, összecsomósodott a kanadai nyárfák fehér, vattaszerű szösze. Ilyenkor mindig csípte a szemét, mikor ment haza. A nyár betolakodott a tavasz helyére. „Már csak két évszak van,” gondolta. „Évek óta nem hordtam ballonkabátot,”. Fáradt volt, érezte, hogy nem jó mindig ugyanott, ugyanakkor, ugyanabba a lakásba hazatérni. „Milyen lehet nem itt élni? Mondjuk egy másik országban, esetleg nem is ezen a kontinensen?” Elképzelte, amint egy afrikai faluban ül egy kunyhó előtt, gyerekek rohangálnak körülötte. Vagy egy északi skandináv városban szikrázó napsütésben ül plédbe burkolózva egy kávéház teraszán. “Ha nem itt mennék át ezen a parkon és nem ezeket a szürke házakat nézném, talán én se én lennék. Egy másik testben egy másik lélek, másik agy, más gondolatokkal. Ugyanígy ennék, innék, de talán más dolgoknak örülnék, talán valaki mást szeretnék…” Beleborzongott a gondolatba. Olyan érzése volt, mintha valaki arra kényszerítené, hogy költözzön át egy másik bolygóra. „Az nem lehet, hogy ez a park legyen az univerzum számomra kijelölt helye. Hogy ezek a házak, amelyekben a lakók egy zsebkendőnyi erkélyen néznek ki a világba, határozzák meg az életről, a világról alkotott képemet?” Nemrégiben azon kapta magát, hogy színes festményeket nézeget a neten, csak úgy issza a szeme a színeket, különösen az impresszionista képek oltották a szín-szomját. Szín-szomj, fény-szomj, melegség-szomj. Eljátszott a szavakkal. Tudta, hogy csak terel, és előbb-utóbb el kell jutnia gondolatban Hozzá, aki ott fenn, a szürke szörny egyik bugyrában vár rá. Nem mondja ki, de várja. Olyan természetességgel, mint amikor az este beköszönt. Vagy a Nap felkel. Úgy érezte, mikor erre gondolt, hogy az evolúció egy ponton megrekedt, és már nem fejlődik az Emberiség tovább. „Még a dinoszauruszok is kihaltak,” gondolta. Megrekedt a májusi hőségben a lelke minden finom rezdülése. Már elfelejtette, milyen, amikor sugárzón kitárja lelkét a világ felé. „Ha hazamegyek, megmondom Neki, hogy vége, hogy nem tudok már szeretet, szerelem nélkül élni. Csendben, tényszerűen, kimérten beszélek majd, én, Sz. Vanda, érzelmi nagykorú.”
A gondolat, a terv felszabadította, kiegyenesedett, érezte, hogy nagyokat lélegzik.
Az ajtó zárva volt, kulccsal kellett kinyitnia. Már vagy húsz éve nem jött ki elé, mindig úgy lépett be a lakásba, mintha az üres lenne. Ott tudott lenni úgy, hogy mégsem volt ott, észrevétlenül. Mintha a tenger nem zúgna, vagy a viharos szélnek nem lenne hangja.
„Bevásároltam a DM-ben, neked már nem kell,” mondta. „Hallod?” kérdezte. Megszokhatta már, hogy nem válaszol, ha mond valamit Neki. Bement hozzá. Feküdt, a tv-t nézte. Nem néztek egymásra. „Téged nem zavarnak ezek a fehér, vattaszerű szöszök? Ilyenkor májusban? Olyan, mintha hó esne.” Érezte, hogy elvesztette a csatát. Már tudta, hogy sosem lesz képes elküldeni. A nagy, szürke szörny, a park, a kutyás hölgy, a bevásárlás lelketlen és gondolatűző rutinja beszippantja, lenyomja, már nincs afrikai falu, sem skandináv szikrázó napfény. Kipakolt a szatyrából, átöltözött, odaült a számítógépéhez és elkezdte a színes képeket nézegetni. Fürdött az okkersárgában, a kárminvörösben, itta a színeket, már messze járt, távol a szürke-szörnytől, a parktól, a kutyás hölgytől. Még visszhangzott, majd elhalkult a fejében a „Nem”.
