hűvös őszi alkonyat után rakoncátlanul meg-megugró torpanó idő áhítattal szívja be az estike halvány illatába rejtőző nyár emlékét az este hideg kezemet fogva vezet rejtett ösvényein a holdsarló csekély fényében reszkető csaliton át nagy ginkgo biloba fa susogja ne féljetek! menedékek vagytok ti is és gyengéden engedi sárga leveleit paplannak ismeretlen neszeknek megannyi kicsiny élőlénynek semmi kis rezdülés de benne van a végtelen gyors léptű pillanat iszkol az elmúlás sokféle színes járatlan mélységétől elhagyott épület zugából pimasz penész pöffent félénk kóbor macska orrába búvóhely szagot ellentétekből sűrű fekete illatos lekvárt kavar a szél lámpám felvillanó fényében az örök szerelem pora csillan egy megtorpant róka szeme tükre előtt kimerevítődik a tér majd mint pizsamába bújtatott gyerek ki küzd az elalvás magányának átadni magát bágyadt tücsök kezd ciripelni szüretelők által a madaraknak bokron hagyott (,,nem kell mindig jól járni”) csipkebogyót csörget a szél és a csörgőfa is felveszi a lét ritmusát engedem menni de Titkos Tündérem őrzi a percet mert most születnek majdani régi szép idők most meglegyint az ismeretlen otthonos érzése és már egy vagyok az estével
szépségben járok
