Onagy Zoltán
A Lókosra rábízhattad magad, az volt a vég
kezdete vagy a kezdet vége. Tudtad, hol ered,
merre halad, hova ér. Ráfeküdhettél a tarajos,
bár nem túl indulatos patak hátára, alkoholmentes
napokon leevezhettél rajta. Fűzfa kosárral szedted ki
a keszegeket a vízből, fogad alatt ropogtak az átpirított
szálkák. Az állomással szembeni házban megfagyott
a mozdulat, az almaillat nyomasztóan hatott.
A gumicsizmás láp sincs messze. Bakancsod magába
szívta a nyomda szagát, hajnali útjaidon vércsék
fésülték hajad. Galamblevest kanalaztál halni
készülő barátnak, akinek a kéziratát szertehordta
a dühös szél. Már akkor tudtuk, mi is így járunk.
Tudomásul vetted, hogy Vénusz beteg, nem olvastál
lányregényeket. Szeretted a bársonyos bőrt,
a simogató kezet, a titkokat. Kerested a harmóniát.
A padlón feküdtél a nappalinkban, átolvastad
az éjszakát, a dőlő könyvespolcot megtartottad
kezeddel. Reggel szilvapálinkával indítottál,
majd áttértél a sörre. Szerváccal számtalanszor
ismétlésbe bocsátkoztál. A zöldségesnél vettünk
nagyfejű paprikákat, vörös káposztával tömted
szájukat. Azóta sem ettem ilyen jó savanyúságot.
Pilismaróton felkapaszkodtál a hegyre, lihegtél,
homlokodon cseppek ballagtak. Egymás után
szívtad a cigarettákat, Fuldokoltál. Abba kellene
hagyni, mondtad. Nem hagytad abba. Nyugalommal
nézted a medréből elcsavargó Dunát, látványt
rögzítettél, készült az új elbeszélés. Megtámadott
a vírus, a kórház vaságyán azon töprengtél,
hogy lesz ebből regény. laptopodhoz másztál,
ijesztő fény szökött be az ablakon.
Megérkeztél Eridanusba. Mindig vonzódtál
a mély égbolt alvilági folyójához. Ugyanúgy, mint a
Lókoshoz. A legnagyobb kanyarulatnál letáboroztál.
Biztos voltál benne, hogy létezik olyan hely,
ahol sorsfordulatok történnek. Megtörtént veled is.
Vállat vonsz, írod előző életed rándulásait.
