5.
Holdnehéz szemhéjam mozivásznán
felsírok, éppen most születek újra.
Így szakad rám egy másik élet súlya,
anyám mellén, magzatmázas árván.
Vajon mit ad Isten, mi lesz utam?
Hányszor kérdeztem, de még most sem tudom,
szavak helyett hányszor ült csönd ajkamon,
meddig tart még ez az életfutam?
Mögöttem hagyva két emberöltőm,
naponta álmodom vissza bölcsőm.
Világot szomjazva, mint anyatejet
szívom magamba, ha a föld sóhajt,
s ha még huszonöt év rám görnyed, majd
őszhajú gyermekként nézem az eget.
6.
Őszhajú gyermekként nézem az eget,
és ha én sem leszek más, csak a múlt,
mikor nekem kötnek majd koszorút,
fentről írom tovább e kötetet.
A vízbe fúlt őszvégi napsugarak
nélkülem élednek márciusban,
ha a rügyruhájú múzsa csobban,
és fűzfadalában fürdik a patak.
Virágporharisnyás részeg méhek
döngicsélve csókolnak bibéket,
mezőkre csendül a lepkemenüett,
míg én az éjben csillaggá válva,
vigyázok gyermekeim álmára
a felhőpárnájú tündérnép felett.
7.
A felhőpárnájú tündérnép felett,
fényévek hallgatag oltalmában
nem lehet boldogabb csillag nálam:
lelkük illatozik virágok helyett.
Angyali hárfa égi szonátája
pendül az örökkévalóságon,
feltöri kozmikus szótlanságom,
csillagport hintve égi röppályámra.
De előttem máris újabb kép pereg,
gyerek vagyok újra, szigetvárgyerek:
eső esik, baktatok a járdán,
és mintha a Szent Rókus templom tornya
felhők fölébe napot varázsolna,
tarka táncra perdül egy szivárvány.
