Szellemek árnyéka

2022.12.09.
Olvasták: 743
Huszonegyedik fejezet

(A korábbi fejezetek)

 

Nagyon ritkán fagyok le, de ez a pillanat azon ritkák közé tartozott. Soha nem hittem abban, hogy elhunytak lelkei visszatérnek kísérteni a halandók közé, de ez a látvány és hangorgia megingatott a hitemben. A zöldes fényben halványan világító kísérteties alakok a hangok halkulásával együtt lassan eltűntek a szemeink elől, a halk csobbanások a vízben viszont tovább hallatszottak.

Lassan megemberelve magam kihajoltam a part szegélyén, és arrafelé néztem a sötétben erőltetve a szememet, amerre elhalványultak a zöld fények. Semmit sem láttam jóformán, olyan sötét volt, csak a vízen futó apró hullámok csillogtak a csillagok halvány fényében. Hirtelen egy tompa, de erős fénysugár vágott át a víz felszínén, megvilágítva a partszegélyt tőlem vagy ötven méternyire. Látszottak a parti bokrok a fénykévében, majd néhány másodperc múlva a fény kihunyt és apró csobbanások, majd ágak ropogása hallatszott abból a irányból, ahová a fénysugár vetült az előbb.

Visszakúsztam az öreg mellé, és megköszörülve a torkomat halkan súgtam felé.

– Láttad?

– Már magam sem vagyok benne biztos, hogy mit is láttam. – mondta az öreg.

– Had kérdezzek tőled valamit, ugyanis én kisértet tanból bukásra álltam ötödikben. Használnak zseblámpát a szellemek?

– Ha keveset ittál szólj, van még pálinka. Hogy lehet ilyen hülyét kérdezni? – morgott Lajos bácsi.

– Először is nincs más, akit megkérdezzek, másodsorban pedig érdekelne.

Halvány mosoly terült el az öreg arcán, legalábbis ezt képzeltem a sötétben, majd végre értelmes válaszra méltatott.

– Fingom sincs – mondta.

Kénytelenek voltunk megvárni a hajnali derengést, mert megfogadva az öreg tanácsát nem bóklásztunk a sötétben, lámpát gyújtani meg felesleges kockázat lett volna a történtek fényében. Nem mintha a szellemek a fényre jöttek volna, de nem voltunk róla meggyőződve, hogy nincs-e nekik e világi szövetségesük a közelben.

Nehezen teltek a hajnalig hátralévő órák, pedig szórakoztattuk egymást különféle érdekes, és lélekemelő történetekkel, amik pont az éjszakai órák meghittségéhez valók voltak. Vámpírok és hazajáró lelkek véres történeteivel ütöttük el az időt, míg végre halványan a fény keleten nem kezdett derengeni. A hajnali párában rohadt hideg volt, teljesen átfagytam a pufajkában, amit hála az öreg unszolásának magunkkal hoztunk.

Mire megvirradt annyira, hogy elinduljunk a ladik felé azonnal meg is tettük. A hangom is úgy tűnik fény vezérelt, mert minél világosabb lett, annál harsányabbnak hangzott.

– Mi van arra, úgy ötven-hatvan méternyire? – mutattam jobb kéz felé a szigeten, amerre a fényt láttam az éjszaka.

– Egy kőzárás, amiről egy kis kavicsos út vezet Kőráróra. Az egy kis falu nem messze Sárköztől – mondta az öreg.

Megvakartam a fejem, és arra gondoltam, vajon van-e összefüggés a zölden fénylő kísértetek, a fénysugár és a zárás között, de egyelőre semmi értelmes dolog nem jutott eszembe. Majd kiforrja magát, gondoltam és csattogtam a gumicsizmában az öreg után a ladikhoz.

Remekké fejlesztett tudásomat csillogtatva, egyedül eveztem vissza Lajos bácsi tanyájához az öreg útmutatása alapján. Igaz, a belem szinte húztam magam után a fáradságtól, de roppant elégedett voltam a teljesítményemmel. Megköszönve Lajos bácsi segítségét Rocinante mellé léptem és kivettem a szerszámosból a mobilomat. A kijelzőre nézve láttam, hogy tizenöt nem fogadott hívásom volt Dezsőtől hajnal óta. Ez nem sok jót jelenthet, gondoltam, és azonnal hívtam is az őrnagyot. Foglaltat jelzett a készülék, ezért kis gyomorgörccsel ugyan, de motorra pattantam, és a falu felé vettem az irányt.

Ahogy elhagytam az erdőt füstöt láttam gomolyogni a falu felett. Amint a templom utcájába fordultam tűzoltóautókat láttam Sándor a körzeti megbízott leégett háza előtt. A kis gyomorgörcs azonnal átment hányingerbe, olyan feszültség dolgozott bennem. Ledobva a motort futásnak eredtem a ház felé, de egy tűzoltó megállított.

– Nem mehet be oda, életveszélyes! – tárta szét a karjait előttem.

– Engedjen, rendőr vagyok! – szinte üvöltöttem a tagbaszakadt tűzoltónak, aki testi fölényét kihasználva ennek ellenére könnyedén visszatartott.

– Én meg Dwayne Johnson – mondta a srác. – Nem mindenki az, aminek mondja magát.

– Engedje át – tűnt fel Dezső, és a szikla azonnal félre is gördült előlem.

– Mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten Dezsőtől.

– Elsőre gyújtogatásnak tűnik. Valaki, vagy valakik felgyújtották Sándor házát. Viszont van még egy rossz hírem is.

Úgy hiszem egy pillanatra megállt bennem az ütő, és lelki szemeim előtt felvillant Andi kedves arca.

 

(folytatjuk)

Alex Forestter

Teljes nevén Alexander S. (Samu) Forestter 1988-ban a magyarországi Tenyerestalpason született, egy amerikai szőkítőszereket forgalmazó cég utazó ügynöke és egy helyi kozmetikuslány egyetlen gyermekeként. Általános iskolai tanulmányait a pusztabeneki egyetemen végezte, majd apja vállalkozásban mint kisegítő helyezkedett el. Így került az USA-ba, ahol egyszeriben érdekelni kezdte az írás. Az amerikai átlagfogyasztóknak szánt, tipikusan magyar környezetben játszódó krimijeit manapság úgy veszik, mint a cukrot. Er(d)ősen vonzódik a rejtélyhez, a természetfelettihez és ezt ügyesen S(ándor)olja bele fordulatos írásaiba. A jövő nagy tehetségeként tartják számon.

Ne hagyja ki ezt sem: