Szellemek árnyéka

2022.11.25.
Olvasták: 758
Tizenkilencedik fejezet

(A korábbi fejezetek)

 

– Ez meg mi a fene? – kérdeztem.

– A varsa, amiről már beszéltem neked. Most meglátod mi is ez a jószág. Gyere segíts! – kért meg, és odébb húzódott, hogy odaférjek a madzaghoz én is.

Óvatosan, nehogy felborítsam a ladikot odamentem az öreg mellé és megragadva a madzagot segítettem a víz alól kihúzni a varsát. Néhány pillanat múlva ki is bukkant a vízből a már a parton látott dróthálóból készült alkotmány. Két hatalmas szárnyszerűség volt ráerősítve a varsa testére, amit nem volt könnyű úgy fordítani a ladik teste mellé, hogy ne verje ki a szemem, vagy sodorjon bele a vízbe. Ahogy kiemeltük a vízből, fénylő halak halak vergődését láttam a varsában. A varsa tetején lévő ajtószerűséget kinyitva Lajos bácsi ügyesek egyenként kezdte kiszedegetni a halakat, amiket a már előkészített szákba helyezett, ami a csónak farához volt kötve egy erős zsinórral.

– Na, nem akarsz segíteni? – kérdezte tőlem az öreg.

Nem akartam, de nem maradhattam szégyenbe, ezért belenyúltam a varsába és megragadtam egy hal testét, ami természetesen azonnal kicsúszott a kezemből.

– A kopoltyújánál fogd meg, de jó erősen! – nevetett Lajos bácsi.

– Az meg hol van neki?

– A nyakánál – kacagott fel ismét.

Nincs ennek nyaka, ne marhulj! – mondtam neki, mire megmutatta a technikát, amivel ki tudtam a halakat emelni a varsából.

Mikor úgy tűnt, hogy az összes halat kiemeltük, valami szürkeséget láttam meg a varsa alján a vízben.

– Még van benne valami – mondtam.

– Akkor vedd ki, mire vársz! – intett a varsa felé Lajos bácsi.

Belenyúltam a varsába és megragadtam a testet, ami a varsa alján volt. Furcsa volt a tapintása és mintha ennek tényleg lett volna nyaka is. Elég nehezen akart kijönni, mintha kapaszkodott volna, pedig élettelennek tűnt a teste.

– Mi a búbánatos franc! – kiáltottam fel, és dobtam el magamtól a szörnyet, ami épp kiemeltem a varsából.

Egy rettenetes kinézetű szörnyszerűséget hajítottam vissza a varsában, az öreg hangos nevetése közepette.

– Csak egy pézsmapatkány – mondta az öreg és benyúlva a varsába a csónak fenekébe fektette a jószágot.

– Csak egy patkány? Aztán mit csinálsz vele, megeszed ezt is? – néztem undorral a kis állatra.

Felvilágosított az öreg, hogy a szőrméjéért fizetnek, nem is keveset, bár télen érdemes őket fogni, mert akkor dúsabb a bundájuk. Na, én biztos nem ebből a mesterségből fogok meggazdagodni gondoltam, és miután visszahelyeztük a varsát a vízbe ismét evezőtudásomat csillogtattam meg nagyon büszkén, ami kis mosolyt varázsolt az öreg arcára.

– Na, aztán merre megyünk? – kérdeztem.

– Merre mennénk? Ha nem akarsz visszamenni, akkor előre. Keresztbe is mehetünk, de nincs sok értelme – mondta az öreg, és gondolatban igazat is adtam neki. Ilyen hülye kérdést is csak én tehetek fel.

Nem mondom, hogy nem fáradtam el az evezésben, de kitartottam. Egészen addig, amíg az útitársam át nem vette ezt a műveletet tőlem. Gondolom megsajnált, mert már eléggé keserves képet vághattam. A csatorna kiszélesedett, és egy kicsit erősebb lett a sodrása, majd láttam hogy ez egy másik szélesebb ága a szigetvilágnak. Jobbra és balra is lehet menni, de a térérzékem már teljesen elveszett, szinte azt sem tudtam hol járunk.

– Lajos bácsi, most hol járunk? – kérdeztem.

– Nehéz elmagyaráznom pontosan, mert nem ismered annyira jól a környéket, de érdekelt téged az is, hogy a Nyáras szigettel szemben lévő zárást hogy lehet vízen elérni. Most, ha itt a sodrással szemben haladunk pár száz métert, akkor elérünk a Halász-ágnak nevezett kis holtágig. Azon csorgunk kicsit lefelé és akkor érjük el azt a zárást.

– Remek! – mondtam. – Nagyon szeretnék körülnézni ott is egy kicsit.

Ha az első megérzésem nem csal, akkor valahogy errefelé hozhatták el szerencsétlen Jancsika holttestét. Azt kell kiderítenem, hogy mely környékeken haladtak át, talán valaki látta, mikor a hullát szállították. Ezt a gondolatmenetemet megosztottam az öreggel is, de megint csak mosolygott rajta.

– Szerinted, ha itt valakik egy ladikban eveznek, és a ladik fenekében van egy zsák, az feltűnik valakinek? – kérdezte és a ladik fenekében nyugvó zsákjára nézett.

– Miért olyan nagy itt a forgalom? – válaszoltam kérdéssel a kérdésére.

– Mindjárt mesélek neked valamit – mondta, és a ladikot a partra kormányozta. – Előtte viszont van egy fontos dolgunk.

Letette az evezőlapátot, majd a zsákjában kotorászott, és elővette a pálinkásbutykosát, amit odakínált nekem is miután belehúzott.

– Elmondom most neked, hogy a vízen is van itt egy bizonyos fajta hierarchia, amiről mindenki tud, de keveset beszélnek róla.

– Ez elképesztő! Nádi lord, meg Sáskirály, ilyesmi? – kérdeztem.

– Hülye maradsz fiam, ha nem nevellek – nevetett fel az öreg, és elkezdte a kis meséjét: – A régmúltban gyökerezik ez a bizonyos elkülönülés. Valamikor pásztorok, halászok, és aranymosók lakták ezt a környéket, természetesen módos gazdák, és néhány iparos és kereskedő társaságában. A faluban élő polgárosodott emberek, természetes módon elkülönülve éltek, a mindig mozgásban lévő pásztorok, aranymosók és halászoktól.

– Aranymosók is éltek erre? – kérdeztem közbe.

– Ma is vannak, akik foglalkoznak vele, csak hobbiszinten, de régen megélhetésből is sokan űzték. A nem messze lévő Aranyossziget nevű falu is ezután a mesterség után kapta a nevét, visszakanyarodva az eredeti gondolatmenetemhez. A pásztorok és aranyászok szépen megvoltak a kis közösségükben egymással, és nem nagyon rivalizáltak egymással, viszont a halászoknál más lett a helyzet. Megalakultak bizonyos halászati szövetkezetek, amelyek csoportosan lehalászva a vizeket, elvették a kenyerét az egyedül halászó magánzóknak. Természetes ellentétet szült ez a halászok között. A szövetkezeti vezetők szinte kiskirályként viselkedtek a környéken.

– Jó, ez rendben is van, de ez a világ már elmúlt – szóltam ismét közbe.

– Igazad van, de a mai napig a lehetőségek hatalmas tárházával rendelkeznek ugyanezen illetők, és leszármazottjaik. Ma vállalkozóknak hívják őket, és csónakflottáik, a törvénytelen halászat összes eszköztárát bevetik a profitért. Eltapossák azt, aki ellenszegül, megfizetik az ellenőröket, és óriási pénzt keresnek ezek a bűnszervezetek.

– Hol van ilyenkor a hatóság? – kérdeztem.

– Több oka is van annak, hogy ez az ügy nincs felgöngyölítve. Egyrészt feljelentést senki sem mer tenni, másrészről bizonyítani is nehéz lenne a törvénytelenségeket.

– Szerinted van összefüggés a gyilkosságok és ezeknek a szervezeteknek a működése között.

– Nem tudom, de nem hiszem, hogy ennyire messzire mennének – mondta az öreg. – Na, de menjünk tovább, mert még messze vagyunk a célunktól, és ránk fog esteledni.

 

(folytatjuk)

Alex Forestter

Teljes nevén Alexander S. (Samu) Forestter 1988-ban a magyarországi Tenyerestalpason született, egy amerikai szőkítőszereket forgalmazó cég utazó ügynöke és egy helyi kozmetikuslány egyetlen gyermekeként. Általános iskolai tanulmányait a pusztabeneki egyetemen végezte, majd apja vállalkozásban mint kisegítő helyezkedett el. Így került az USA-ba, ahol egyszeriben érdekelni kezdte az írás. Az amerikai átlagfogyasztóknak szánt, tipikusan magyar környezetben játszódó krimijeit manapság úgy veszik, mint a cukrot. Er(d)ősen vonzódik a rejtélyhez, a természetfelettihez és ezt ügyesen S(ándor)olja bele fordulatos írásaiba. A jövő nagy tehetségeként tartják számon.

Ne hagyja ki ezt sem: