Azt kérdezem,
hogy ez a nagy elment-e vadászni,
mikor olyan fátyolos felhők
úsztak a hold előtt,
nem félt-e a görbe hátával,
villogó szemüvegével
és reccsenő ágakkal
a talpa alatt?
És igaz-e,
hogy ez a másik nagy meglőtte,
pedig rossz a veséje,
rekedt a hangja,
és rendetlen torzonborz
piszkos bajuszáért
kinevetik a szarvasbogarak és a békák –
hogy mert beledurrantani a levegőbe?
Ez meg hazavitte volna?
Mikor agyagos pocsolyákon
csúszkálva gázol
lyukas cipője, csámpás lába,
sárga fogai között
szörcsög a pipája,
és éppen ez merte volna hazavinni?
És ez a szorgos-dolgos megsütötte?
Ez a kétbalkezes, ez a leforrázott,
ez a méricskélős és mégis elsózós,
ez a pókhasú utánatöltögetős,
éppen ez lett volna az,
aki végül megsütötte?
Azt elhiszem,
hogy ez a kicsi mind megette,
ez a villogó szemű, tüskehajú,
ez a mezőn futkosó, fára mászó,
ő aztán nem járt utána, nem vadászott,
csak a késsel-villával hadonászott,
ő nem törte magát, mint a négy másik,
csak megette az utolsó falásig.