(Kilenc haiku)
Vad hold az égen,
árnyékomra vadászom…
Fénnyé lesz végül.
Holdfényben látom,
a sötét is én vagyok…
Csend lesz trófeám.
Lélekvadász hold
fut a múlt erdejében…
Önmagát éri el.
Nem űzöm többé…
Árnyékom mellém ül le,
együtt lélegzünk.
Nem hullok alá…
Ölelő karjába ejt
szelíd végtelen.
Félni: kerülve
mind, mi riaszt, vagy élni:
megengedésben.
Már rendelkezel
a saját kérdésedre
saját válasszal.
Látszólag eltűnsz…
De rólad szól a madár
dalának íve.
Nem búcsúzom el,
mert nincs hova mennem már
magamból többé.
