Egy fénylő kéz kitár előttem kaput, ablakot?
Illúzió. Ezt hívják életnek.
(Bánki Éva, El)
Csak megszokásból hivatkozom
a személyes szabadságra,
a révület első hulláma lefutott…
Szaporodik a háttérzaj a csendben,
az üzenetek peregnek a levelekről,
szétszóródnak, mint a szélfutta magok,
melyek nem találnak jó talajra.
A szél zokogva átadja helyét,
csöpögő orrát sziromkendőkbe törli,
megcsipkedi a hajnalban ténfergő
méheket, szemfödelet húz
az ébredező ablakokra…
Lassan faképnél hagy az indulat, de valami
fogaim közt a verssorokat morzsolgatja.
Kint a remény illata megszenteli az eget,
a kövekből feltörik a kódot a gyökerek,
madárhang kacérkodik az ágakon,
s a tavasz feltámadásában én is megtalálom a szót.
A nyomok ködfátylas útvonalán már
nem hajszolom a holnapot, már nem
vésem kéregbe a neved, már nem érdekel
többé, hogy csak vagyok, szeretet-linkbe
mentem a gyengülő haragot.
