A varázsige
François Mitterrand elnökké választásának éjszakája egyben K. Kristóf, magyar-francia szakos egyetemi hallgató utolsó párizsi éjszakája is volt. Együtt rohant a metróból kizúduló tömeggel, amely mellékutcákon kanyargott hosszan, majd a tömeg moraja fölerősödött, és az eddig gátak közé szorított emberár úgy vágódott ki Európa legszebb sugárútjára, mint pezsgőspalackból a dugó.
A látványt, amely elébe tárult, álmában látta már. Mint Atlantisz, melyet a tenger mélye elnyelt, a kőből épült város nem létezett már, elborította az emberek százezreinek eleven tengere. Lentről parányinak látszó lények hemzsegtek, kúsztak a háztetőkön, mintha a tengerfenék élővilágát vetette volna egy szökőár a magasba. A fák ágai roskadoztak, az autók teteje behorpadt az emberek súlya alatt. Egymással versengő jelszavak sokaságát visszhangozta a csillagos ég, majd a kezek a magasba lendülve várták az elnök aláhulló nevét. A szembeforgalom megszűnt, nyolcas sorokba rendeződve autók ezrei vonultak, közepes tempóban. A győztesnek bizonyult jelszó ütemére harsogtak a dudák és a kürtök, villogtak a fényszórók. Tá-tá-ti-ti-tá! Ti-tá! Ti-tá! A leengedett ablakokon át kezek erdeje nyújtotta a magasba a V-betűt. A járdákon a tömeg a jelszó szöveges változatát zengte. Az autósorok között motorbiciklik száguldottak, utasuk hol a V-betűt mutatta, hol öklét rázta a paloták felé. A magányos motorosok a járdához kerültek, s a tömegből útitársat szippantottak maguk mögé.
– Jössz?
Egy szőke motorbiciklis lány stoppolt előtte. Felpattant a hátsó ülésre, harsogta a jelszót, éltette az új elnököt, és gyalázta a régit. Az út végén az autók és a motorosok mellékutcákba fordulva irányt változtattak, s kanyarogva igyekeztek vissza a sugárút elejére. A foszlányokra szakadt menet szabadságolt alakulat módjára bolondozott az utca népével. A motorosok lassítottak a bisztrók előtt, meghúzták a felkínált kólásüvegeket, beleharaptak egy-egy banánba, majd folytatták útjukat a buzdítók sorfala közt. Kristófnak egy darab csokoládét dugott a szájába egy asszony.
A szőke lány hirtelen nagy ívben balra kanyarodott, azután nyílegyenesen száguldott tovább, egyre távolabb a sugárúttól.
– Hová megyünk?
A lány válasza beleveszett a motorzúgásba. A keskeny utca kályhacső-szerűen meghajolva egy morajló térbe torkollott. A lány leugrott az ülésről, s motorbiciklijét hátrahagyva, belerohant a tömegbe. Kristóf utána vetette magát, egyre beljebb nyomult az eleven árban, mígnem a tömeg egyszerre olyan sűrűségű lett, hogy nem léphetett tovább. Karja az oldalához préselődött. Már csak a fejét tudta mozdítani. Lábujjhegyre emelkedett. Alig kétméternyire a tömeg szövete laza volt, az emberek szabadon sétáltak. Sikerült egy lépést tennie jobbra, s ekkor felfedezte, mi az, ami a tömeg sűrűségét megsokszorozza abban a szegmensben, amelybe ő is került. Fiatal férfiak ék-alakban az emelvényig futó, kettős élőláncot alkottak a tér teljes hosszában, lezárva a közlekedést a laza és a sűrű tömegrész között. Akik a tér széléről épp ebbe a körcikkbe futottak, beszorultak a tölcsérbe.
Az előtte álló férfi lapockája a mellébe fúródott. Nehezen kapkodta a levegőt. Arcán vizes spongyaként simított végig a halálfélelem. A kordon álomszerűen értelmetlen volt, s valószerűtlenségét még fokozta, hogy a láncot alkotók tökéletes hasonmásoknak, klónoknak tűntek. Alig egy lépés választotta el az élőlánctól, ha a karját képes fölemelni, megérinthette volna az egyik láncszemet.
Az embertömeg vadul hánykolódott, hálóban vergődő halak módjára próbált menekülni. A hasonmások szétterpesztett lábbal álltak, jobb kezük a mellettük álló bal karját szorította. Sem rezzenéstelen arcuk, sem tekintetük nem reflektált a tömeg háborgására. Kristóf az előtte és mögötte álló ember satujába fogva nyílegyenesen állt, majd egyszerre teste teljes hosszában dőlni kezdett hátrafelé. Feje a mögötte álló mellének nyomódott, jeléül annak, hogy az illető nem dől vele együtt, hanem hátrál. Mindeddig képtelen volt megérteni, miként fordulhat elő, hogy egy álló embert eltapos a tömeg. Az emberárban munkáló áramlatok, amelyeknek változatos interferenciája helyi zónákra osztotta a tömeget, épp azon a ponton, ahol ő állt, koncentráltan lefelé törekedtek. A teste továbbra is merev volt, és egyre élesebb szögben dőlt hátra. Az előtte álló vele együtt dőlt, de sokkal kisebb mértékben. A feszülő sokaságnak egy testhossznyi helyre volt szüksége ahhoz, hogy lendületet vegyen, és kitörjön a tölcsérből. Világossá vált előtte, hogy az áramlatok véletlen összjátéka folytán éppen az ő teste lesz az, amelyen majd, mint patak fölé vetett pallón, átrohan a tömeg.
Kirántotta magát az előtte és utána álló test szorításából, s a kordonhoz csapódott. A fizikai közelség ellenére közte s a hozzá legközelebb eső szobor-ember között áthidalhatatlan volt a távolság.
A klón megszólíthatatlan volt, mint egy tárgy, amelyhez kérést vagy parancsot intézni csak varázsigével lehet. Már jó negyvenöt fokos szögben dőlt hátra, a feje reszketett. Szemének sugarával kis kilengések után beletalált a mellette álló klón kifejezéstelen pupillájába. A szerzett ismeretek kihullottak az elméjéből, csak a veleszületettek maradtak meg, például, hogy a varázsszavak ereje érthetetlenségükben rejlik.
Ezért hát magyarul mondta:
– Engedj ki, légy szíves!
A szobor elengedte a mellette álló karját, s a testét kissé elfordítva rést nyitott a láncon.
NEW AGE
A világ legmagasabb hegyének egy kopár szikláján hatalmas sasmadár üldögélt. Dühöngött a vihar, süvített a szél, de a sas meg sem rezzent, lehunyt szemmel ült, fenségesen, komolyan. Egy napon, amikor kinyitotta a szemét, csak nehezen tudta visszanyerni a meglepetéstől elvesztett egyensúlyát: a szomszédos sziklán éppoly fenségesen és komolyan, ahogyan ő, egy törpepapagáj üldögélt. A sas zavarba jött. Egy szikla tetején, viharban nem tanácsos zavarban lenni. Az ügy tisztázása nem tűrt halasztást.
– Kicsoda maga? Hogy kerül ide? Mit keres itt? – kérdezte gyorsan, pattogva, szigorúan.
– Egy-szer-re csak e-gyet tes-sék kér-dez-ni – felelte a papagáj vontatottan, s a fejét sem fordította felé.
– Mi van? – kérdezte a sas póriasan, egészen megfeledkezve a méltóságáról.
– Egy-szer-re csak e-gyet tes-sék kér-dez-ni – ismételte meg a tollcsomó.
– Miért?
– Mert ha sok-fe-lé fi-gye-lek, le-esem in-nen.
A sas, életében először, engedelmeskedett.
– Kicsoda maga? – kérdezte, önkéntelenül is lassabban.
– Pa-pa-gáj.
„Persze, hiszen azt látom, hülye kérdés volt”, gondolta a sas, de ezért csak még jobban haragudott a kismadárra.
– És hogy kerül ide?
– E-lő-ször re-pül-tem.
– Hogyhogy először?
– Mert az-tán mász-tam.
– Hát mi maga? Pondró?
– Nem, ké-rem, pa-pa-gáj.
– Mi a fenének jön magasabbra, mint ameddig repülni tud?
– Most, hogy már itt va-gyok, e-zen kár vi-tat-koz-ni.
– És mit akar itt csinálni?
– Kül-de-té-sem van.
– Küldetése? – A sas már nem törődött a méltóságával. Dülöngélt a nevetéstől. – Küldetése? Tudja, hogy magánál nevetségesebbet még soha életemben nem láttam?
– Nem ér-de-kel a vé-le-mé-nye. Ma-gát ta-lán ér-dek-li az e-nyém?
– Igen – bukott ki a sas csőrén a szégyenletes igazság.
– Ma-ga egy giccs.
– Giccs…?
– I-gen. Sas vi-har-ban, szik-lán – giccs.
– És törpepapagáj, viharban, sziklán, az micsoda?!
– Az egy ab-szur-dum.
A sas emlékezetében fölrémlett, amit valaha régen a mese játékszabályairól tanult. Elsötétült előtte a világ. Soká, nagyon soká hallgatott, azután alázatosan és elfogódottan szólalt meg újra:
– Tehát ön lesz itt a főszereplő?
A kismadár utálkozva körbenézett a szörnyű vidéken.
– I-gen – mondta rezignáltan.
