Holly Kristóf„Bovaryné lánya én vagyok”, mondhatná Kamocsay Ildikó, joggal, sőt, szerintem több joggal, mint Flaubert a híres mondását. A Helycsere c. regénytrilógiában ugyanis a szerző, K. I. amellett, hogy hűen megidézi a 19. század második felének atmoszféráját és történéseit – például a párizsi kommün felemelő és vérgőzös pillanatait –, sajátos szellemi kalandba is bonyolódik, abba, hogy a kérdésfeltevéseit, teóriáit megfürdeti ebben a múltban, a szereplők lelkében és a köztük vibráló viszonyrendszerben, olyan szinten feszegetve már a hagyományos cselekményközpontú történetmesélés határait és szabályait, hogy az olvasó bizony néha csak kapkodhatja a fejét.
De a fej(ek) mégsem gurul(nak) el, az egyensúlyozás valami magasabb szinten regény és esszéregény között megvalósul, a szerző jó ritmusban mindig visszatalál az értekezések panorámás mezejéről a cselekménygörgetés túraútvonalaira, ahogy megtalálja a megfelelő arányt a drámai (szív- és gyomorszorító – kitörölhetetlen nyomot hagyhat például az olvasóban, amikor egy kórházi haldoklás epizódját követjük nyomon) és léleküdítő jelenetek (például: beszélgetés egy lóval) sorakoztatásában, valamint a kitalált és valós személyek felvonultatásában is.
És ha már a szereplőknél tartunk… K. I. egy olyan korszakba kalauzol vissza minket, amikor az arra késztetést érző individuumok végre kiteljesedhettek, és ennek az elfojtottság alóli előrobbanásnak értelemszerűen túlhajtásai is mutatkoztak. A világmegváltók, kalandorok, forradalmárok, vadnyugati hősök korában járunk, abban a korban, amikor úgy tűnt, hogy minden lehetséges, csak akarni kell, csak képviselni kell, és Berthe (Bovaryné lánya) elhiszi magáról, hogy ő egy szabad ember, aki ha nem is tesz meg mindent (ami megfordul a fejében), de megtehetné. Ez a hit az előre megírt sorsunk hangoztatásával belénk vésett mély tehetetlenséget is felülírhatja, ezért is lehetséges, hogy egy amerikai néger rabszolgából szabad párizsi nő, egy szabadságát végletekig őrző francia lányból (Berthe) pedig amerikai feleség lesz.
Itt érkezem vissza a kezdeti gondolathoz, „Bovaryné lánya én vagyok”, ugyanis erős a gyanúm, hogy a szerzőben, Kamocsay Ildikóban ugyanaz a szabadságvágy munkál, tartósan, mint Berthe Bovaryban – erre enged következtetni a korábban, Átkelők cím alatt megjelent kisregény-gyűjteményének az ismerete, ahol térben és időben egészen máshova helyezett (a XX. század különböző korszakaira szétszórt), de ugyanolyan „szabálytalan” női karaktereket mozgat, akik ellene feszülnek a rájuk osztott kényszerpályáknak. Márpedig az utóbbi százötven év másról sem szólt, mint hogy egyre furmányosabb pályaíveket pakoltak ránk. Van tehát minek ellene feszülni – vagy ellene írni.
