Védekezés és közelítés
Mekkora hangsor – a néma mosolytól indul a leltár,
nagy kacagásig terjed a módja. Ha gyenge a szó vagy
érteni lusta a címzett, nagykövetünk lesz a bajban.
Ítél vagy felemel, letaszít, ha esélye se lenne
érvnek a percben… A jó nevetés, mert róla beszélünk,
mint bariton kürt, hív riadóra, ha kell. Eleinte
lágy futamokkal még adomázik a téma vidékén,
végül az ércek harcmodorával vágtat a térben.
Mint ha dióhéj reccsen a súlytól nagy megadással,
torpan előtte a torz, makacs ember. Hangja sorompót
csap le az elvetemültek elé. Tuba hangja segíthet
dallamot adni, ha gúny kell még nyomatékul a célra.
Ezt teszi védekezéskor. Mást akar – és ez a lényeg:
nagy szerelemben jó nevetés visz a szép öleléshez.
A flóra hangjai
Lágy illathegedűt csomagol ki a hajnali szellő,
készül a fűben a kottasereg, sokasága türelmes,
várja a mesteri mozdulatot, fegyelemmel az intést.
Készül a kórus, az altot a tyúktarajok követelnék,
kankalinoknak juthat a szoprán, árvacsalánok
jussa a mezzo, a keltike vágya a hangsor egésze.
Ágciterát puhatol ki a reggeli fény, sugarával
már simogatja a húrsorokat, de az ujjai lágyak
még a zenéhez, megpihen így egy hársfa ölében.
Végre a Naptól jő a parancs, fénydalra fel, éled
már a flóra imája, zsolozsmát kezd a nagy erdő.
A tücsök dicsérete
Esti harangszó résein áthatoló üde dallam
szárnyal a rét pereméről. Szólama égi mezőkről
csendes csillagokat csalogat muzsikás vacsorára.
Nem vitatom, nagy a hangya erénye, de ámulom egyre,
mint teszi szebbé esti zenével jó pihenésem
távoli térből éteri hanggal hű hegedűsöm.
Sípja után robog, őrli a gondtalan ősi nyugalmat
büszke ütemmel a pesti vonat, majd elfogy az érchang,
máris a réti zenész veszi vissza a hang palotáját.
Mint a pacsirta, kit elragadott magasába az Isten,
úgy dalol ő is a sík terepen, nyitogatja a lelkek
zárt kapuját, szabadulhat a vágy, vele ránt a varázslat.