Élesebb szemű megfigyelők észrevehették, hogy az utóbbi időkben, vagy pontosabban úgy öt-tíz éve, furcsán kitekeredett magából az időjárás. Miközben a tél nevetségesen enyhe, ám ebbéli minőségében is végtelenül unalmaskodó, a tavasz közeledtét jelző március hónap első felében olyan fagyok törnek ránk, amelyek nem ritkán havazással is párosodnak.
A lovagias hadviselés szabályai szerint ez az eljárás elfogadhatatlan és tűrhetetlen. Az még hagyján, hogy az év bármely szakában ránk zúdulhat egy mindent elsöprő özönvíz – állítólag a globális klímaváltozás miatt – , na de az, hogy amikor a fák már rügyeznek és a telet kibekkelő énekesmadarak vígan tollászkodnak, egyszer csak visszaforduljon és megrohamozzon bennünket a tél, az maga a megtestesült gyalázat.
De mert ez a dolog tartósodni vagy legalábbis mumifikálódni látszik, nem tehetünk mást, mint hogy hozzáidomítjuk azt, amink vagy. Azt nem is kell mondani, hogy az ember egy márciusi havazás kapcsán úgy kapja elő a már elkonzervált télikabátját, ahogy Clint Eastwood a Coltot a hetvenes évek spagettiwesternjeiben, mert sokkal fontosabb ennél az a fenyegetettség, ami nyelvileg fölénk tornyosodik.
Nem ártana például megfontolni a „hol van már a tavalyi hó” összetételben ismert kifejezésünket, mert sokkal életszerűbb volna bevonni ebbe a fanyar ízű sóhajtozásba a tán nem is annyira újnak ható „tavaszi hó” fogalmát. Azt éppenséggel nem hiszem, hogy emiatt rendkívüli ülésnapot hirdet majd a Parlament, de a köznép – és főleg a közgondolkodás – tisztába tétele érdekében ezen a téren is erőfeszítéseket kellene tenni.
Annál is inkább, mert ha a köznépet a politikusok nem teszik tisztába, veszett iramban kezdi gyártani az összeesküvés-elméleteket, és ezek végső soron még az igazsághoz is elvezethetnek. Kiderülhet például az, hogy ezzel a vinkliből kiment időjárással valakik nagyon jól járnak. Ha más nem, akkor a hólapátmaffia egészen biztosan.