Pontatlan megfogalmazással
élek, mert a mélységélességhez
túl sok a pára, koszosak az üvegek;
túlárazott szeszekkel imbolyog az
étkezőkocsi, az első osztály
pontosan olyan, mint a Szadovaján,
mintha tényleg tartana, valaki valahova –
üljünk közelebb a szakadék széléhez.
Velem szemben bikafejű
egyén ül, szeme vérben forog –
Istenek, isteneim,
mérget nekem, mérget!
Holott csaknem kisütött az előbb,
a felragyogó kontúrok a rozsdát is
bearanyozták. Az életeink nem értek
szükségszerű véget a bombariadóval.
Pontatlan a megfogalmazás, mert
folytatódunk, lélegzetvétel után
rózsacsokrokig jutó, összetett
körmondat gyanánt – amelyben kiderül.