Csontos MártaMostanában…
Hajnal van. Ablakokba falazott
világosság remeg, én meg itt
nyújtózkodom az álmok tenyerén.
Az idő fölénye kicsit elkedvetlenít.
Távoli tekintetek lebegnek a ködben,
s a meztelen képzelet lassan
visszahúzódik megszokott üregébe.
Indulok megint hozzátok, tudom,
értetek zúg a harang…
Én meg itt próbálok végtelenbe nőni
magamért.
A csupasz ágakon boszorkány-ruhás
fekete varjak, valami készül Hunniában,
valami készül ebben az elfajzott világban,
valami kódolási hiba van a
megőrzésért felelős jelrendszerben,
a mindenható összefonódás helyett
a teremtésbe rügyezik a kegyetlen tél.
Égnek szememben a díszletetek,
az erőszak ököl-keményen dörömböl
az évezredes biztonság kapuján.
S ebben a szörnyű-nagy kavarodásban
hozzád indulok, Uram; nincs megállás,
fényed hullámain feléd sodródnak
az áramlatok, követem bátran
szent jeled
Rácsodálkozom a csillagokba szárnyaló
tollpihékre; mostanában csak erre gondolok
Idődaráló
Szétfolyt az idő, Dalí kezében
megállt a lapát, s csak nézte,
mint ontja magából a kék fényt
a Lélek a kibelezett mélybe, s mint
egy leállíthatatlan, mesebeli malom
őröli a perceket, s küldi a végső
reményt pokolbéli mészárszékbe.
Nem tudta őket egy halomba
rakni, nem tudott a növekvő
árnyak hálóján felmászni az égre.
Folyik az idő, s elszántan próbálsz
összekaparni egy kis maradékot,
próbálsz beleolvadni a forgószélbe,
megmenteni akarod a szétpergő
homokszemeket, detektoroddal
keresed elhányt létcsomagod,
perceidet hibernálva akarod
bekeverni az örökéletű keringésbe.
Árnyék-bölcsőben ringatod
égrenéző kísérteted, egyedül maradsz
a magad ásta várárok peremén.
A felvonóhíd nem ereszkedik le,
nem tudsz segélyakciót indítani;
csak füledben visszhangzik a
várat meghódító Nagy Terminátor
kulcsra zárt, kópé nevetése,
s a földtörténeti korok rosszul
összevágott meséiben nem győz
a jó boszorkány, nincs ott Süsü
a barátságos egyfejű – a szétfolyó
időből nem marad más, csak egy
hang, csak az utolsó vacsorára
invitáló időzített bomba ketyegése.
