Velük való viaskodásom odáig fajult, hogy megfogadtam, egyik nap, ha korábban végzek, megvárom és móresre tanítom őket az épületen kívül. Annyira még nem éreztem öregnek magam, hogy ne tudnék elbánni négy ilyen kamaszkölyökkel. Nem gondoltam végig, hogyan és miként fogom lebonyolítani, csak az járt az agyamban, mivel közeledett a tél és hat óra után már sötét volt odakint, hogy a sötétség leple alatt elégtételt veszek.
A felmondást is komolyan fontolgattam. Csalódtam a könyvtárban, és ez a felügyelői állás úgy hiányzott nekem, mint vézna gyereknek a tüdőbaj. Kapok én másik munkát, efelől nem volt kétségem. Ez a lehetőség mégsem nyugtatott meg, hiszen eddigi életemben még nem futamodtam meg semmi elől.
Csakhogy okosabb enged. Hiába a sötétség, ha elnáspángolom Patricket a barátaival együtt, abból nekem származik nagyobb bajom.
Egy napon éppen az óvodásokat reguláztam, amikor hangos csattanásra lettem figyelmes. Magukra hagytam a gyerekeket és siettem a könyvtár távolabbi sarkába. Egy látogató már messziről integetett felém, igyekezzek, mert itt valami nagyon felháborító dolog történik. És valóban. Patrick két barátja verekedett össze. Csépelték egymást, Patrick meg a negyedik társuk megilletődve húzódott félre. Látszott, ezúttal szó sincs heccelődésről, vitájuk, ha volt, valóban elmérgesedett. Alig tudtam szétválasztani őket. Közéjük álltam, a verekedés így abbamaradt, de még mindig acsarkodtak egymásra.
– Betelt a pohár – mondtam nekik. – Ha most azonnal nem hagyjátok el a könyvtár területét, rendőrrel vitetlek ki benneteket.
Az ellenségeskedés rögtön megszűnt. A két kakaskodó egyszerre nézett rám, gyűlölködve.
– Mozgás! – siettettem őket. – Odakint agyon is verhetitek egymást.
Láthatólag nehezükre esett, de végül csak megmozdultak és lassú léptekkel elindultak a kijárat felé.
– Volt egy kis vitájuk, azért még nem kell kirúgni senkit – jegyezte meg Patrick. Visszamaradt barátja bólogatással helyeselt.
– Amit mondtam, rátok is vonatkozik – rivalltam Patrickre. – Kifelé!
– Mi nem csináltunk semmit – tiltakozott. – Ehhez nincs joga!
– Nincs? Na majd meglátjuk!
Sarkon fordultam, meg sem álltam Mrs. Kovalziek irodájáig.
Beszámoltam a történtekről, s közöltem vele, mind a négyet kitiltottam a könyvtárból, de Patrick és a barátja nem engedelmeskednek, nem hajlandók társaikat követni.
– Erőszakhoz nem folyamodhatok, nem látok más megoldást, rendőrt kell hívni. Az majd kikiséri őket.
Mrs. Kovalzieknek olyan lett az ábrázata, mintha citromba harapott volna. Vagy egy percig mereven bámult rám, talán az általam felvetett lehetőséget fontolgatta. Aztán számomra teljesen váratlanul felpattant iróasztala mögül.
– Jöjjön – mondta, s már viharzott is kifelé az irodából. Igyekeznem kellett a nyomában maradni. A két ellenkező jómadár még ott állt, ahol hagytam őket. Gondolom a történteket vitatták meg egymás között. Mrs. Kovalziek éppen hogy le tudta fékezni magát előttük.
– Én is, Paul is többször figyelmeztettünk benneteket a könyvtári rend betartására. Úgy látszik, nem használ. Mind a ketten ki vagytok tiltva egy hétre a könyvtárból. Ugyanez vonatkozik a másik két társatokra is. Megmondhatjátok nekik. Ez alatt az idő alatt még a könyvtár környékén sem akarom látni egyikőtöket sem.
Patrick tiltakozni akart, de Mrs. Kovalziek hevesen leintette.
– Egy szót sem akarok hallani. Gyerünk, távozzatok!
A két kamasz lehorgasztotta fejét és elindultak ők is kifelé.
Mrs. Kovalziek intett nekem, kövessem. Az irodájában hellyel kínált.
– Örökre kitiltani valakit csak nagyon alapos indokkal lehet. Nekünk nem szabad elfelejteni, hogy ezt a könyvtárat az adófizetők pénze tartja fenn. Úgy is mondhatnám, végsősoron ők a tulajdonosok. És a tulajdonosokkal csínján kell bánni. De ebből majd tanulnak.
Jóváhagyólag bólintottam, noha nem győzött meg. Azok is adófizetők, így ők is tulajdonosai ennek az intézménynek, akiket ezek a csibészek egy percig sem hagynak nyugton. Az ő érdekeiket is figyelembe kéne venni, gondoltam, de csak legyintettem.
Legalább egy hétig könnyebb lesz a dolgom. Az is valami.
Másnap, közvetlenül zárás előtt odahívtak a könyvkiadó pulthoz azzal, hogy engem keresnek. Negyven év körüli, egy éttermi hálózat egyenruháját viselő, fáradtnak látszó sovány nő várt rám. Sötét bőrszínéről, helyenként már őszülő, de még mindig fényesen csillogó fekete hajáról ítélve sejtettem, bevándorló lehet valahonnan a Karib–tenger térségéből. Nem tudtam elképzelni, mit akarhat tőlem.
– Te Paul? – kérdezte, s már az első szavaiból gyanítottam, nehéz lesz szót értenünk. Én is erős akcentussal beszéltem az angolt, látogatóm azonban még rajtam is messze túltett. Gyorsan akarta elmondani, ami a lelkét nyomta, hadarva beszélt, tulajdonképpen nem is angolul, hanem egy angollal kevert, számomra idegen nyelven. Egyetlen dologban lehettem biztos: bármit akar közölni velem, az nagyon fontos, mert látva értetlenségemet olyan kétségbeesetten nézett rám, mintha a világ sorsáról kellene határoznom a válaszommal, amire hiába vár. Kérdésekkel próbáltam kihámozni belőle, mi is valójában látogatásának célja, s hogy miért pont engem keres. Kérdéseimet megértette, én viszont annál kevésbé az ő válaszait.
Szerencsénkre, egy hóna alatt könyvekkel távozni készülő férfi fültanúja volt az asszony mondókájának, s látva tanácstalanságomat, odaszólt neki – később megtudtam, Haitiban beszélt kreol nyelven –, mire az asszony megismételte szóáradatát. Ezúttal – értő fülekre találva – még hevesebben, s nekem úgy tűnt, növekvő felháborodással. A férfi néhány szóval megnyugtatta a sírásával küszködö asszonyt, majd érthető angolságra fordította a hallottakat.
Mint kiderült, Patrick anyjával hozott össze a sors. Azt sérelmezte, hogy fiát kitiltottuk a könyvtárból.
– Ez az asszony férjével együtt minden nap késő estig dolgozik – mondta a segítségemre siető férfi –, és ők csak addig érzik nyugodtnak magukat, amíg fiukat jó helyen tudják. Vagyis a könyvtárban. Ha ide nem jöhet, szülői felügyelet híján könnyen rossz társaságba keveredhet. Ők, mármint a szülők, ezt minden eszközzel meg akarják akadályozni. Csakhogy sokat dolgoznak, reggeltől késő estig, nem ügyelhetnek a fiuk minden lépésére.
A hölgy arra kéri Önöket, vegyék vissza fiát a könyvtárba.
Amikor a férfi befejezte a fordítást, az asszony beharapta alsó ajkát, és várakozva tekintett rám.
Felelet helyett türelemre intettem őket, és kihívattam Mrs. Kovalzieket az irodájából. Ez ügyben való döntés messze meghaladta volna hatáskörömet.
Mrs. Kovalziek figyelmesen végighallgatta a férfi megismételt szavait, majd a kétésgbeesett asszonyra nézett. Aztán felsóhajtott és felém fordult.
– Maga mit szól ehhez, Paul?
Mit szólhatnék? Megértem én Patrick szüleinek aggodalmát, és őszintén tisztelem a fiukért hozott áldozatukat. Viszont nem vagyok hajlandó tovább folytatni Patrickkel meg a cimboráival való, és megfelelő eszközök hiányában eredménytelen viaskodásomat. De miféle eszközök kellenének nekem? Nagyobb hatalom erőszakos közbelépéshez? Vagy kitartás és végtelen türelem?
A türelmem elfogyott. Nem nekem való ez.
Az asszony reménykedve szegezte rám tekintetét, közben mondott valamit azon az érthetetlen kreol nyelven. Valamit, amin még a fordításra vállalkozó férfi is mosolygott.
– Azt mondja a hölgy, beszélni fog a fiával, s ha szükséges, még az apja is előveszi. Megígérheti, a gyerek úgy fog viselkedni a jövőben, ahogy azt a könyvtár megkívánja tőle.
Most mind a hárman rám figyeltek, tőlem várták a döntést. És én döntöttem is magamban.
– Ha magának ez nem kellemetlen – fordultam Mrs. Kovalziekhez, – akkor vonja vissza a kitiltást.
Láttam rajta a megkönnyebbülést.
Patrick anyja úgy ítélhette, én hoztam meg a határozatot, s hálálkodva szorongatni kezdte a kezemet. Sovány ujjait alig tudtam lefejteni magamról. Köszönetet motyogott Mrs. Kovalzieknek is, majd elégedetten távozott. A segítséget nyújtó férfi is elköszönt.
Mrs. Kovalziek indult vissza az irodájába, én azonban útját álltam.
– Lehet, nem szép tőlem – mondtam neki, – de ez a mai volt az utolsó napom. Ne haragudjon, hogy felmondás nélkül itt hagyok csapot–papot, de nekem elegem van ebből a… Nem csinálom tovább.
Meglepődött. Némán, s úgy tűnt szomorúan meredt rám egy darabig. Suttogva szólalt meg végül.
– Ahogy gondolja, Paul. Nem tarthatom vissza.
Egy héttel később visszamentem a fizetésemért. Miután megkaptam a csekket, elköszöntem és indultam kifelé, hogy egyszer s mindenkorra magam mögött tudjam ezt a kiábrándító bibliotékát.
Mrs. Kovalziek az ajtóban ért utol. Nagy fehér borítékot nyomott a kezembe.
– Majd elfelejtettem – mondta siralmas hangon mentegetőzve, – ezt magának hagyták itt. Minden jót, Paul.
Odakint az őszi napsütésben bontottam fel a borítékot. Egy vastag papírlapot húztam ki belőle. A papírlapra egy portré volt rajzolva, s legnagyobb megdöbbenésemre saját ábrázatomat ismertem fel a rajzon.
Az én arcom volt tagadhatatlanul, ráncaimmal, elől kissé kopaszodó homlokommal, széles állammal, alatta az alig észrevehető tokával. Akár fénykép is lehetett volna, annyira élethű volt, bár nem hiszem, hogy akad olyan fotográfus, aki pont akkor kap lencsevégre, amikor…
Amikor egyszerre látszik rajtam csalódottsággal keveredő indulat, dühös elégedetlenség és fájdalmas lemondás. Egy olyan ember arcképe volt ez, aki nehezen fogadja el, hogy vereséget szenvedett.
És ez az ember én voltam.
A kép sarkában pedig ott díszelgett az aláírás: Patrick Boutin.
