– Szóljon, ha nem hallgatnak a szép szóra, és én majd rendőrt hívok – mondta Mrs. Kovalziek. Legszívesebben odavágtam volna a fejéhez, bizony, az kéne ide, tekintélyt parancsoló, egyenruhás rendőr, aki a fegyverét is előrántja, ha kell, sőt talán még a levegőbe is lő néhányszor. Akkor majd csend lesz, rend és nyugalom. Úgy, ahogy az egy könyvtárhoz illik.
A suhancok visszasomfordáltak az asztalukhoz, és ez is felettébb bosszantott. Mrs. Kovalzieknek elég volt annyit mondani: kitiltja őket mindörökre, ha nem nyugszanak. Erre befogták a szájukat, eloldalogtak.
Előzőleg rám is hallgattak. Öt percig. Aztán újra kezdték, mintha csak a könyvespolcok közötti bújócskázásra akarnának rávenni. Ha rájuk szóltam, vigyorogva átmentek a könyvespolc másik oldalára. Ott aztán kezdték előlről. Nem hiszem, hogy össze akartak volna verekedni, de lökdösték, heccelték egymást. Hangos megjegyzéseket tettek egymásra, amire általában még hangosabb volt a felelet. Ha követtem őket, kettő máris eltűnt, a másik kettő sietve leemelt egy–egy könyvet a polcról, s úgy tett, mintha elmélyülne valami tudományos munkában. Láttam, hogy a könyv lapjai mögül rám sandítanak, vigyorra húzódik a szájuk, épphogy ki nem tör belőlük a röhögés.
Odaléptem a hozzám közelebb állóhoz, kivettem kezéből a könyvet. A filozófia története – olvastam a borítóról.
– Nocsak! Újabban a filozófia érdekel? – kérdeztem tőle.
– Nem újabban, rég óta – felelte.
Igyekezett komolyságot ölteni magára, s ha nem ismertem volna már őkelmét, talán még meg is etet. Kihívóan emelte rám tekintetét, pillantásában ott bújkált a kajánkodó, mesterséges felháborodás: nem tetszik talán, hogy az összes tudományok közül éppen a filozófia keltette fel érdeklődésemet?
Visszahelyeztem a filozófia történetét a polcra, s közben nem tudtam megállni, hogy ne tegyek egy lekezelő megjegyzést.
– Mit tudsz te a filozófiáról?
– Most még nem sokat – válaszolta nyeglén. – De már van valami fogalmam.
Társaiból éktelen, gúnyos röhögés tört ki a másik sorban, a baloldali könyvespolc mögött. A polc végénél könyveket böngésző hölgy is felkapta fejét, ami arra késztetett, hogy magára hagyjam filozófiára szomjazó barátomat, s elinduljak rendet teremteni a másik sorban. Mire megkerültem a hosszú könyvespolcot, eltűntek onnan, a számítógépek felől hallottam valamivel visszafogottabb hangjukat. Közben a terem másik sarkában is felsikoltott egy kislány, mintha csak haját cibálnák.
Az egész könyvtárra kellett felügyelnem, így az óvodás gyerekek fegyelmezése is rám hárult. Indultam felderíteni a visongás okát, a polc végénél azonban ismét beleütköztem filozófiát kedvelő barátomba. Nyíltan a szemembe nevetett, mint aki rettentően jól szórakozik a helyzetemen.
Elfutott a méreg.
– Na, figyelj csak ide, barátom! – szóltam hozzá ingerülten. Megfordult, hogy otthagyjon, mint Szent Pál az oláhokat. Megragadtam a vállát.
Sovány, de izmos kamaszkölyök volt, bronzbőrű, tizenhat–tizenhét éves talán, épphogy a vállamig érő. Erősen megszorítottam ugyan a vállát, mégis kitéphette volna magát a fogásomból, s talán meg is teszi, ha nem éri váratlanul a szokottnál jóval erélyesebb fellépésem. Arcára fagyott a vigyor, szemei összeszűkültek, mindamellett félelem nélkül nézett fel rám. Összeszorította amúgy is keskeny száját, sugárzott róla a dacos ellenállás. Felemelte jobbkarját, hogy lehántsa magáról vállát markoló kezem.
Ekkor lépett oda Mrs. Kovalziek. Észre sem vettem, hogy ott áll a közelünkben.
– Patrick, eredj a barátaidhoz – mondta a fiúnak, – és viselkedjetek úgy, ahogy illik, vagy ki lesztek tiltva innen örökre.
Aztán hozzám fordult, és erélyes, már–már parancsoló hangon mondta:
– Paul, jöjjön kérem az irodámba!
Odabent kimérten hellyel kínált, majd egy hatalmas sóhajt követően fáradtan roskadt a karosszékébe. Hosszú ideig nem szólt egy szót sem.
– Ezt nem szabad – mondta végül.
Fogalmam sem volt, mire célzott, de már az előző felszólítása is felbőszített, azaz nem is a felszólítás maga, hanem a hang, amellyel az irodájába parancsolt. Nem tudom, hogy nézhettem rá, de bizonyára nagyon dühösen, mert csillapítólag emelte fel a kezét. Nem kell felháborodni, nincs semmi baj, jelezte ez a mozdulat, minden kiváltott hatás nélkül. Mert feszültségem egy fikarcnyit sem enyhítette.
– Mit nem szabad? – kérdeztem indulatosan. – Talán valami törvénybe ütközőt cselekedtem, vagy megszegtem a könyvtár szabályait?
– A könyvtár szabályait… hát, szóval, hogy is mondjam – elbizonytalanodott, egy pillanatra elakadt, aztán határozottan kivágta: – Igen!
Megnyúlt az ábrázatom. Noha elég reménytelennek tűnt, igyekeztem maradéktalanul elvégezni a rám bízott feladatot. Nem tudtam elképzelni, mivel sérthettem meg az előírásokat.
– Értse meg, Paul – folytatta, – nem szabad a könyvtár látogatóival testi érintkezésbe lépni.
Hápogtam a meglepetéstől. Testi érintkezés? Mit akar ezzel mondani? A könyvtárnak nagyon kevés csinos hölgylátogatója volt, többnyire csitrik vagy idősebb asszonyok tisztelték meg az intézményt, de még arra a kevés szemrevaló teremtésre sem vetettem egyetlen kétértelmű pillantást, hát még testi…
– Láttam, hogy megragadta azt a fiút – mondta. – Hát ezt nem szabad. Nem arra célzok, hogy esetleg bántalmazni akarta, ezt nem feltételezem, de a jövőben ne nyúljon senkihez. Könnyen félreérthető.
Nem firtattam, mi érthető félre, nem akartam vitába szállni vele, így csak kényszeredett egyetértéssel bólogattam. Hanem azt mégsem tudtam megállni, hogy cinikusan ne kérdezzem meg:
– Ezek szerint kezet sem foghatok senkivel?
Komolyan válaszolt.
– Ha ki lehet térni előle.
Alsó ajkát kezdte harapdálni, lesütötte szemét, nyomát sem láttam rajta korábbi erélyes főnökömnek.
– Ezek, tudja, nem olyan könyvtárak, mint amikhez mi voltunk szokva odahaza.
Mrs. Kovalziek Lengyelországból jött, ott nőtt fel, ott végezte a főiskolát, s minden bizonnyal ő is azokhoz a csendes, nyugalmat árasztó, olykor még áhítatot is kiváltó könyvtárakhoz volt hozzászokva, mint amilyenekhez én is Budapesten. Olyan könyvtárakhoz, amelyekben egy papírlap hangosabb zizegése is rosszalló pillantásokat vált ki; a visszafojtott suttogás is zavarhatja a másikat. Egyikőnk sem tudta, változtak–e időközben a hazai bibliotékák, emlékezetünkben azonban úgy maradtak meg, mint a könyvek, a művelődés valódi szentélyei.
Az eligazítás befejeződött. Mrs. Kovalziek felállt a karosszékéből, s mintegy mentegetőzve széttárta karjait. Arcán láttam a sajnálkozást, amivel értésemre akarta adni: ha tetszik, ha nem, ehhez kelle alkalmazkodni.
Szikár, csontos arca volt, alakulgató ráncokkal tarkított, csak homlokán feszült simán a bőr, mintha laposra fésült sűrű és őszbefordulú hajszálai húzták, feszítették volna hátra. Arcának csupán az ajkára vékonyan felkent rúzsréteg adott egy kis színt, szemei is éppoly szürkék voltak, mint a rájuk telepedő két szemöldök vékony íve. Egyszerű, földig érő sötétbarna ruhát viselt, ami úgy ereszkedett le csontos vállairól, akár egy könnyű és sietve ráterített lepel. Apácazárdák nővéreit képzeltem ilyennek, a magukra erőltetett ájtatos szigor mögé rejtve mindazt a kedvességet, amit megőriztek maguknak vidámabb gyermekkorukból.
– Ha mégsem tudná kordában tartani ezeket a féktelen kamaszokat, parancsolja ki őket a könyvtárból. Ha pedig nem engedelmeskednek, hívjon át egy rendőrt a szomszédból. Vagy tudja mit? Előbb szóljon nekem, majd én hívok rendőrt.
Az ajtóban álltam már, amikor megjegyezte:
– Ezt persze csak a legvégső esetben.
Örülnöm kellett volna, hogy ilyenformán segítségemre van, könnyíteni akarja munkámat. Figyelmeztetése mégis dühített, és e pillanatban nagyon haragudtam rá. De még jobban haragudtam filozófiát kedvelő barátomra, akit minden óva intés ellenére örömmel felpofoztam volna.
Visszatértem a könyvtár nagytermébe. A négy kamasz már a számítógépek előtt ült, belemerülve lövöldözős játékaikba. Éppen csend uralkodott mindenütt, néhány percig úgy tűnt, tényleg könyvtárban vagyok.
Régi vágyamat éreztem teljesülni, amikor az újságban olvastam, hogy könyvtári kisegítőt keresnek. Noha csak sejtettem, mi lehet egy könyvtári kisegítő feladata, azonnal jelentkeztem. Iskolai végzettségemet – még úgy is, hogy bizonyítványaimat Magyarországon kaptam – elegendő ajánlólevélnek tartottam. Mindenesetre a kérdőívre – az igazságnak megfelelően – azt is beírtam, hogy világéletemben szerettem a könyveket, az olvasás több, mint kedvenc időtöltésem, amellett meglehetősen tájékozott vagyok az amerikai irodalomban is, amit hasznosíthatok a kedves olvasók érdekében.
Behívtak egy tesztre a központi könyvtárba, ahol több mint két óra hosszat ültem a számítógép előtt. Minden feltett kérdést háromszor is megrágtam, mielőtt megadtam a helyesnek vélt választ. Kivert a veríték, mire végeztem. Örömmel töltött el azonban, hogy az elért kilencvenöt pontommal megfeleltem a felvételi követelményeknek. De hátra volt még egy szóbeli vizsga.
Két hölgy faggatott, legkevésbé könyvekről. Elsősorban az érdekelte őket, miként viszonyulok embertársaimhoz, s ha netán úgy adódik, higgadtam tudom–e kezelni a kelleténél feldúltabb könyvtárlátogatókat. Meg hogy állom e indulatmentesen, ha valaki ostoba kérdéseire akar kielégítő és kimerítő választ, miközben többen is toporognak a háta mögött, egyre ingerültebben várva sorukra. Jónéhány ehhez hasonló kérdést tettek fel, hol az egyik, hol a másik. Elégedett fizimiskájukról leolvashattam, akár egy
élelmiszerboltba is elmehetnék pénztárosnak, olyan végtelen türelemmel és megértéssel alkalmazkodom minden kényes szituációhoz. Álmodni sem mertem volna, mennyire más egy ilyen helyzet a valóságban.
