A két hölgy lelkesen gratulált, majd közölték, egyelőre felügyelő lesz a beosztásom. Azt hittem, viccelnek és egy ültetvényre akarnak kihelyezni rabszolgák mellé. El is nevettem magam – ekkor már felszabadultan, elvégre régi álmom teljesült, egy bibiliotékában fogok dolgozni –, ugyan mire kell felügyelni egy könyvtárban? A rendre, felelték a világ legtermészetesebb hangján.
Másnap jelentkeztem Mrs. Kovalzieknél, aki bemutatott az új munkatársaknak és végigvezetett a hatalmas könyvtárfiókon. Délután egy óra volt, amikor Mrs Kovalziek bemutatta az irányítása alatt álló intézményt. A teremben kevesen tartózkodtak, körös–körül mindenütt ünnepélyes csend uralkodott, én is csak suttogva mertem feltenni beosztásomra vonatkozó kérdéseimet.
Sok dolgom nem lesz, ámítottam magam. Jut majd időm a könyvekre is, hiszen van itt szépirodalomtól kezdve szótárakon, ismeretterjesztő köteteken át a legfrissebb magazinokig minden. Boldog voltam, hogy ilyen helyre vetett a sors.
– Jól tartsa nyitva a szemét – figyelmeztetett körutunk végén Mrs. Kovalziek, – és legyen erélyes. Magának remélhetőleg lesz tekintélye, mégiscsak férfi és szép nagyra nőtt.
Kihúztam magam. Ha rajtam múlik, innen ugyan egyetlen kötet sem fog kikerülni engedély nélkül.
Délután négy órakor elszabadult a pokol.
A könyvtár különtermét óvodás gyerekek birtokolták reggeltől délutánig. Kathy, a könyvtár gyermekrészleg felelőse foglalkozott velük napközben, s ha azt veszem alapul, hogy a nebulók jelenlétét egy pisszenés sem jelezte, akkor azt kell mondjam, kiválóan látta el az óvónő szerepét. Ám úgy négy óra tájban kitárult az ajtó, s a gyerekek, mint a sáskahad rajzottak ki a teremből. Sivalkodva, egymás hegyén–hátán, versenyezve, melyikük ér előbb a gyereksarokba, ahol kifestő meg képeskönyvek, valamint jó néhány játék és két, kizárólag a számukra fenntartott számítógép várta őket.
Egy embernek lehetetlen volt megfékezni a zárt teremből kiszabadult lurkókat, akik azonmód hajbakaptak valamin. Általában a számítógépek miatt marakodtak, hiszen két gépet akart tíz–tizenöt gyerek egyszerre birtokba venni. Ha szóltam rájuk, elcsendesedtek, de akik nem jutottak a komputerhez, azonnal elkezdtek fogócskázni.
– Nem rohangálunk! Nem a játszótéren vagytok – álltam némelyik útjába. Ilyenkor megszeppenve néztek fel rám, sűrű bólogatással jelezték, hogy értik, amit mondok, és ehhez tartják magukat. Egy perc múlva kezdték előlről.
Mindeközben az én négy jóbarátom is hallatott magáról.
A bejárati halltól balkéz felé tizenkét számítógép volt elhelyezve két sorban. Sorszámot kapott, aki igénybe akarta venni a gépek valamelyikét, s egy–egy óra állt mindenki rendelkezésére. A kiszabott idő leteltével át kellett adni a helyet a várakozóknak. Délelőtt ezzel nem is volt semmi gond, alig néhányan vették igénybe ezt a szolgáltatást. A nagy forgalom akkor kezdődött, amikor az iskolákban véget ért a napi oktatás és a tinédzserek ellepték a könyvtárat. Természetesen ilyenkor érkeztek a napközben dolgozó felnőttek is. A diákok, ha lejárt az idejük, új sorszámot húztak, s a könyvespolcok között vagy az asztaloknál várták, hogy ismét sorra kerüljenek. Legtöbbjükkel ritkán volt gondom, annál gyakrabban Patrickkel meg a barátaival.
Velük még akkor is volt bajom, ha a számítógép előtt ültek. Rendre felugráltak, hogy odalépjenek valamelyik társuk monitorja elé, mert az okvetlen meg akart mutatni valamit. Ezzel, s persze hangos megjegyzéseikkel, vihogásaikkal zavarták azokat, akiknek valóban fontos volt a számítógép használata. Még akkor is rajtuk kellett tartsam a szemem, amikor szótlanul meredtek a monitorra. Azonnal tudtam, olyan helyekre kalandoznak a világhálón, amelyek szigorúan tiltva voltak. Mert leblokkolni nem tudták, ezért nekem arra is ügyelnem kellett, nehogy valaki pornográf képeket nézegessen. Amint nem figyeltem oda, Patrick és barátai rögtön eltévelyedtek.
– Most szépen felállsz, és itt hagyod a gépet – mondtam Patricknek, rajtakapva őt egy pornográf videofelvétel tanulmányozásában.
Egy kattintással váltott a monitoron, s mintha mi sem történt volna, ártatlan arccal tekintett fel rám.
– Még van öt percem – tiltakozott.
– De nem ilyesmire.
– Hát mire?
Jajveszékelés szakított félbe, mehettem a gyereksarokba rendet teremteni. Két kislány kapott hajba valamin, szó szerint egymás haját tépték. Mindkettő sírva fakadt, amikor szétválasztottam őket. Egyik a másikát hibáztatta. Épphogy elcsitultak, kiabálást hallottam a könyvtár hátsó sarkából. Igyekeztem a helyszínre, ám egy idősebb hölgy megállított, szerette volna tudni, hol talál meg egy bizonyos könyvet. Ismertem már a könyvtár beosztását, s a megfelelő polchoz akartam kísérni a hölgyet. A hátsó sarokban egyre hangosabb lett a veszekedés. Kénytelen voltam magára hagyni a könyv után érdeklődőt, ott a sarokban nagyobb szükség volt rám. A hölgy utánam szólt, és felháborodásában udvariatlan, goromba fráternek nevezett.
Patrick és a barátai egy asztalnál ülő lányt vettek körbe, nyilvánvalóan ismerték, talán az iskolából, de a lány tanulni akart, s most már durva szavakkal küldte el a fiúkat, akik egy tapodtat sem mozdultak. Csak akkor oldalogtak el, amikor megláttak.
Mint már annyiszor, most is Patrick maradt vissza. Soha nem tudtam rájönni, miért. Lehet, hogy más okai voltak, nekem mégis az volt az érzésem, velem akar összeakaszkodni mindenáron.
– Már megint te vagy a rendbontó?
– Miért pont én? Más nincs ebben a könyvtárban?
– Vannak mások is, de te vagy az, aki nem tud nyugodtan ülni a fenekén.
– Nem csináltam semmit.
– A fenét nem. Hagyjátok békén ezt a lányt. Tanulni szeretne. Igaz? – fordultam a lány felé.
A lány mélyen a könyve fölé hajolt, nem felelt a kérdésemre. Úgy tetszett, mintha kuncogna magában.
– Hol van előírva, hogy udvarolni sem szabad? – kérdezte Patrick. Az asztalnál ülő lányból kibuggyant a nevetés.
Elborult az agyam. Nyugalmát vigyázom, ő meg nevetségesnek tartja ezt, ahelyett, hogy hálás lenne érte.
– Nem akarlak még egyszer itt látni a lány asztalánál – mondtam Patricknek, holott ezúttal inkább a lányra voltam dühös.
Vállat vont és faképnél hagyott.
Elhatároztam, taktikát változtatok.
Megfigyeltem, hogy Patrick olykor egyedül ült az egyik asztalnál, vagy mert barátai a számítógépeknél voltak, s neki éppen nem jutott szabad gép, vagy társai később érkeztek, netán korábban távoztak nála. Patrick ilyenkor papírlapot fektetett maga elé az asztalra és rajzolt. Minden esetben egy nyitott könyvet terített ki maga elé, abból másolt ki különböző figurákat. Néha odapillantottam rajzaira és megállapítottam, ügyes keze van, hajszál pontos másolatokat készít.
Egy alkalommal megálltam mögötte.
– Szépen rajzolsz.
Villámgyorsan összehajtotta a papírlapot, mintha szégyellné a tehetségét.
– Nem kell eltakarnod, nagyon jó rajz. Csak egy baj van vele.
– Újabban már rajzolni sem szabad?
– Dehogynem! Sőt! Csak arra volnék kíváncsi, miért másolsz mindig? Miért kopírozol? Nincsenek eredeti elképzeléseid?
– Azt rajzolok, amit akarok. Vagy nem?
– Igazad van. Tényleg azt rajzolsz, amit akarsz. Ebbe nincs beleszólásom. Mégis arra kérnélek, és tényleg csak kérlek, rajzolj valami mást. Olyasmit, amit te magad képzelsz a papírra.
Összecsuktam az asztalon fekvő könyvet.
– Ezt most visszahelyezem a polcra. Ha nem hallgatsz rám, természetesen bármikor újra lemelheted. Végtére is azt csinálsz, amit akarsz. Én csak arra kérlek, használd a saját fantáziádat.
Összeszorította a száját, farkesszemet nézett velem, de egy szóval sem tiltakozott, hogy elviszem előle a könyvet. A polcok közül visszanéztem, s láttam, másik papírlapot vesz elő, s a lap fölé helyezi ceruzát tartó kezét.
Legközelebb, amikor ismét egyedül volt, kiválasztottam a polcokról egy vaskos kötetet. Fejlődés a képzőművészetekben volt a címe. A könyvet odatettem Patrick asztalára.
– Tanulmányozd, talán tetszeni fog.
Neheztelő pillantást vetett rám, mire akarom kényszeríteni. Talán tett is volna valami megjegyzést, én azonban elléptem az asztaltól, rábízva, hogy mihez kezd a könyvvel. Később meglestem a polcok mögül, s láttam, elmélyül a kötet tanulmányozásában.
Na végre!, gondoltam, ezen az úton talán messzire jutunk.
Mekkorát tévedtem!
Amint a barátai megjelentek, sutba vágta rajzait és kezdődött minden elölről. A lányok piszkálása, egymás hangos heccelése, bárki másra való tekintet nélkül. Falra hányt borsó volt minden kérés, figyelmeztetés.
Kezdett elegem lenni a könyvtárból. Ide tényleg felügyelőre volt szükség, én viszont könyvtári kisegítőnek jelentkeztem. Könyvekkel és könyveket szerető emberekkel akartam foglalkozni, nem pedig rakoncátlan gyerekekkel, hetvenkedő és önmagukat fegyelmezni képtelen kamaszokkal. Patricket és társait, bármivel próbálkoztam is, nem tudtam megfékezni.
