Benői Sztipán főszerkesztői székfoglaló írása
Gyakorta megesik az emberrel, hogy váratlan helyzeteknek néz elébe. Tegnap is békésen tekerem az őrlőmalmot kicsiny tápszerüzemem alagsorában – ezt még az irodalmi életből ismert dédnagyapámtól örököltem –, és javában keverem a kínai ánizsporral illatosított első osztályú bébitápszert, amikor odafönt egyszer csak megszólal a bejárati ajtó csengője, és valaki hahózni kezd. A becsületes, kétkezi tápszergyáros ilyenkor rögtön arra gondol, hogy a tisztiorvosi szolgálat vigécei ütöttek rajta, és sietve eltünteti – alkalmasint lehúzza a vécén – a kínai ízfokozókat, aztán nyugalmat erőltetve magára fölslattyog a lépcsőn. Komótosan teszi mindezt, mintha csak patkányirtás céljára vonult volna le a pinecébe, nem pedig tápszerállag-javítás céljából.
Jelen esetben az idegességem egyáltalán nem volt indokolt, mert egy régi ösmerősöm, az irodalmi tápanyagok gyártásában figyelemre méltó kárriert befutó Majoros Sándor toporgott a boltomban, mint akit együtt és egyszerre kínoz a heveny hasmenés meg az idült székrekedés. Majoros szemlátomást zavarban volt, mert úgy tépkedte, gyűrögette a legújabb pesti divat szerint sniccelt olcsó nemezkalapját, mintha csak egy megpuhításra szánt novellatéma lenne. Kölcsönösen üdvözöltük egymást, minekutána Majoros rögtön rátért a lényegre: „Te vagy az én emberem, Sztipánovics!”, mondta rekedten.
Arra gondolván, hogy a barátom beszerzett magának valami egzotikus házi kedvencet, és most tápszerről próbál neki gondoskodni, rögtön elővettem a fiókból a poros katalógust, amelyet még Ede dédnagyapám állított össze. De Majoros intett, hogy hagyjam ezt, most arról van szó, hogy megüresedett az Irodalmi Élet trónusa. Nagyot néztem. „Csak nem gondolod, azt, hogy megkínálsz vele!?” kérdeztem elkerekedett szemmel. „De gondolom!”, vágta rá Majoros határozottan. „Uramisten! Ez egy nonszensz!” emeltem föl én is a hangom. „Te is tudod, hogy semmi közöm az irodalomhoz, leszámítva azt az epizódot, amikor a dédnagyapámról Rejtő Jenő azt az örökbecsű kabaréfigurát mintázta!” „Enni untig elég”, jelentette ki Majoros visszanyerve a határozottságát. „Azt hiszed te balfék, hogy a szerkesztők mind született irodalmárok?! Frászkarikát! Nézz csak szét a mai magyar irodalmi orgánumokban és látni fogod, hogy hót dilettánsok mind egy szálig. Nem véletlenül tart az irodalom ott, ahol. A szerkesztők beképzelt szakmaisága miatt fordulnak el az olvasók a könyvtől, és miattuk váltak az írók szövegszörnyszülötteket gyártó zombikká”. Elhallgatott egy pillanatra, és mert egyetértően bólintottam így folytatta: „Neked Sztipán legalább vagy egy tisztességes szakmád, meg hozzá egy jóképű kisvállalkozásod. Tápszergyárosnak lenni manapság nagyobb dicsőség, mint Kurac Péró-díjas íróként büszkélkedni. Nem beszélve arról, hogy megvan az irányítási tapasztalatod, és az önuralmad is, ami ehhez a szakmához kell. Az önuralom pedig univerzális barátocskám”.
„Ez így igaz” bólintottam, és mert hirtelen svungba jöttem, még azt is hozzátettem, hogy mi tagadás, most is tele vagyok ötletekkel. Az új, titkos tápszergyártási receptjeimre gondoltam, amelyek ott lapultak a kezem ügyében, mint megannyi irodalmi műremek. „Na látod!” emelte föl a hangját Majoros „Téged az Isten is az Irodalmi Élet főapostolának teremtett! A tápszergyárat átpasszolod egy culágernek, akinek néha majd a körmére nézel, és beállsz az Irodalmi Élet fővitorlája alá kormányosnak. A többi majd megy magától,”
Szóhoz sem tudtam jutni és ezt Majoros beleegyezésnek vette.
Nos, hát így lettem az irodalmi élet megbízott redaktora, melyhez minden régi és új olvasónak, szerzőnek, szertelennek, tétova nézelődőnek és tudatos bámészkodónak az eddigiekhez hasonló jókat kívánok.
(Az illusztráción az Amerikába kivándorolt Benői Ede tápszergyáros látható vegyes- és tápszerboltja ajtajában, mellette a segédje.)
