avagy: Mama, én nem akarok óvodába menni!
3.
‒ Voltam helyismereti könyvtáros Füzesabonyban. Átadás után én voltam az első, aki betöltötte ezt a pozíciót ‒ meséli KHP harapófogó nélkül. ‒ Az általános feladataimon túl kérdezgettem a helyi öregeket, hogy mik történtek régen Abonyban. Tintakultúrák. Ezen kívül laktam Egerben, Budapesten és még sok helyen, de itt (bök az asztalra) olyan sztorik vannak… Ribánszki Róbert, Kádár legnagyobb titkára, Magyarország pekingi nagykövete volt, vissza kellett jönnie Kínából, mert a felesége lebetegedett. Itt vagyunk. Kaló Flórián színművész itt lakott nagyszüleinél a hosszúsoron, ami most le van pukkanva. Domján Edit és Szécsi Pál, őket biztos nem kell bemutatnom, minden nyáron itt voltak nagy sportautóval. Anyukám még járt le hozzájuk. Ez Somsályfő bányatelep. Hetvenkilencben csatolták Ózdhoz, addig Somsálybánya. Hát, itt születtem. Hét éve költöztem vissza úgy, hogy közel harminc évig nem jártam erre.
‒ Egyébként az én nagyapáim is bányászok voltak ‒ árulom el neki nagy büszkeséggel.
‒ Hol? ‒ kérdezi megdöbbenve.
‒ Komlón. Pécs mellett.
‒ Tudom, hol van.
‒ Nem rég találtam egy 1953-as felvételt a világhálón: a komlói Kossuth akna legjobb bányászai. Öten vannak a képen, a papám középen: Tillmann József vájár, brigádvezető. Ha lenne nálam mobilnet, örömmel megmutatnám.
‒ Kíváncsi lennék persze, viszont nekem nem hogy internetem, de még számítógépem és tévém sincsen. Sőt, a telefon, amin hívtalak, az sem az enyém, csak kölcsönadták. A szomszédok ismernek, tudják, itt születtem, itt halok meg, valamint azt is, hogy nekem van a legnagyobb birtokom itt a telepen…
‒ A fél kolónia a tied!
‒ Jópofa gyerek vagy. Ott ne hagyd nekem a kéményseprést!
‒ Pedig már kétszer is megtettem.
‒ Vétek volna újból. Figyelj, nekem volt egy haverom, lehet most már lassacskán ellenségem lesz, ő bizony mindenkit meg tudott nyerni a stílusával. Fontos a stílus! Persze a stílus lehet ilyen is meg olyan is. Egyszer én is stílusosan azt mondtam anno az újdonsült anyósomnak, közvetlen az esküvő után, hogy hatvan éves koromig nem fogok elmenni, dolgozni. Ha-ha-ha! Látnod kellett volna akkor a képét! Mint a napon olvadó Camembert sajt. Nagyon szeretem Dalínak Az emlékezet állandóságát.
‒ Nekem a kedvenc festőm!
‒ Sokáig nem tudtam, de regényt is írt.
‒ Elrejtett arcok.
‒ Úgy van. Nem olvastam, de festeni tudott az egyszer biztos. Olyan képeket alkotott, hogy hihetetlen! ‒ áradozik.
‒ Ha elolvasod az Aranymogyorót, benne a főhős képzeletben azonosul Dalí egyik festményével, de ennél többet nem árulok el.
‒ El fogom olvasni, abban biztos lehetsz!
‒ Egy jó barátomnak megmutattam a kéziratát, mire ő azt mondta, jó-jó, de manapság nem divat ebben a témában írni. Szerinte a szocializmusban szólt utoljára minden a munkásemberekről.
‒ A két világháború közötti magyar szellemi életben megjelent a népi-urbánus vita. Németh László összefoglalta, hogy rendben legyen a dolog. Nagy Lajos elkezdte Kiskunhalommal, aztán jött Illyés a Puszták népével, ő saját magát írta meg, most meg nekem a legjobb, jött Pentele, akit meginspiráltam, s ezáltal fent leszek az interneten, mint A somsályfői remete. Hogy is van a vicc, mi itt a nyomorúságunkban fel vagyunk fedezve? Ahogy a Vesztegzár a Grand Hotelben kezdődik, akkor még csak nevettem rajta, most pont úgy nézünk ki, ha-ha-ha, mintha te lennél az a festő, én meg Nalaya király, aki a pocsolyában ült. Az írásod után meg majd jönnek a turisták. Itt fürdőhely lesz! Ha-ha-ha! Turizmus. Mi így éljük meg a szociográfiát! Ha-ha! Tudja mi az a turizmus, akkor legyen turizmus!
‒ Hogy komolyra fordítsuk a szót, csak annyit mondok, Dosztojevszkij.
‒ Ő egy géniusz. A lélektani regény mestere volt. Én nem vagyok rajongója senkinek, de ahogy regényei megjelentek folytatásokban, azt az ember kívánta, még akkor is, ha néha el se tudta dönteni, miről van szó.
‒ Most néztem egy regényének az adaptációját. Megfilmesítették a japánok valamikor az ötvenes években A félkegyelműt. A híres Kuroszava Akira rendezte.
‒ A könyvet olvastam, de a filmet nem láttam. Biztos jó lehet. Ha a japán filmeknél tartunk, tudod, mit nézz meg, „rólam szól”, lehet a tárcanovellád folytatásában újabb tematika! A címe: A homok asszonya. Egyszer láttam kiskoromban, de most veszem csak észre a párhuzamot. Egy rovarkutató ott ragadt egy faluban.
‒ Hú, hány óra van?
‒ Nem tudom ‒ mondja vállrángatva. ‒ Mit számít egy remetének az idő! De látom, mennél. Egy pillanatot azért még várj, mert egy könyvet szeretnék a figyelmedbe ajánlani! Tőkei Ferenc: A kínai elégia születése. Nézz utána! Ha szereted a keleti kultúrákat, ezt el kell olvasnod! Maga a kötet nekem megvolt, de valamelyik válásomnál elkeveredett.
‒ Beszerzem okvetlenül, és köszönök mindent!
Már a kocsiban a volán mögött vagyok, amikor látom, hogy még nagyon mond valamit a kapuban állva, de bárhogy fülelek, nem hallom. Letekerem az ablakot, hogy kidughassam a fejemet.
‒ Jó volt értelmesen beszélgetni a remete platóni barlangjában ‒ mondja, s közben intéssel elköszön.
Kidugom én is a karom viszonzásképpen, s közben a jobbommal rükvercbe váltok. Ahogy manőverezek, egyszer csak nagy durranás és az autó fél hátulja megroggyan. Fejet vakarva kiszállok megnézni mi volt.
‒ Áh, a mindenit! Defekt. Nekirongyoltam ennek a határkőnek ‒ mondom, majd visszafogott erővel belerúgok. ‒ A felninek is annyi.
‒ Pentele-Pentele, én vagyok vak és te nem látsz?
‒ El fogom tiltani magam a vezetéstől ‒ jelentem ki viccelődve, s közben elmosolyodom.
Kiveszem a csomagtartóból a mankókereket, a keresztkulcsot és az emelőt. Két csavart sikerül könnyedén meglazítanom, de a többivel nem boldogulok.
‒ Mint a rovarkutató ott, én meg itt ragadok ‒ mondom fejet csóválva.
‒ Van még hely a padlón a másik szobában, láthattad. Én is mindössze egy lehajított matracon alszom emebben, akárcsak a japánok.
‒ Nincs véletlenül egy darab csöved vagy egy pajszer, hogy az erőkart meghosszabbíthassam?
‒ Pajszer… Miket gondolsz! Nekem még egy kalapács se volt a kezemben soha egész életemben. Várj csak, gyere hátra! Talán lelsz valami hasznosat a kacatjaim között. Bolygasd bátran, én nem emelhetek öt kilónál nehezebbet a szemem miatt és hajolni is csak óvatosan lehet!
Közel negyvenöt percembe tellett mire sikerült megoldanom a kerékcserét. Békésen, hatvannal döcögök hazafelé, amikor félúton jobb oldalt (már hasalok az anyósülésen) látom, hogy egy óriásira nőtt harapófogó tartja velem a tempót ott távol a mezőn. Akik most nem lehetnek tanúi, azoknak mondom, csak akkora, hogy ha nem volna tiszta az ég, járás közben még kóstolgathatná is a felhőket, míg nem körülötte az a néhány szétszórt magasles hozzá képest kisegér. Ami pedig a lépteit illeti, épp oly kecsesek, mint Salvador Dalí zsiráflábú elefántjaié. Miután visszaegyenesedtem a vezetőülésbe a kormánykereket pánikszerűen elengedem, és a zsebeimhez kapok. Ekkor jövök rá, hogy az ott kint ugyanaz a fogó, ami végül nem kellett a remete faggatásához.
