2.
Koromzsák-ürítéssel foglalatoskodom, amikor hív a futár, hogy csomagot hozott, s kérdi, otthon vagyok-e.
‒ Hú, sajnos nem! Sajószentpéteren dolgozom.
‒ Meddig vagy ott?
‒ Fél háromig biztosan.
‒ Az is jó. Tizenhárom-húszkor a „Rozmár” mögötti parkolóban átveheted, ha oda jössz.
‒ Szuper, köszönöm szépen! Ott leszek.
‒ De pontos legyél, mert nincs időm várni!
‒ Oké.
Nagy örömömre megjöttek a tiszteletpéldányaim: félszáz kötet a szerzőnek. Épphogy hazaérek velük, ismét csörög a telefonom… A remete az:
‒ Bammeg, Pentele! Ki a búbánat az a Cséésbé?
‒ Jaj, csak nem!
‒ Ide figyelj! Sok írót, költőt ismertem meg életem során, tudok a disznóságaikról is, de ilyen aljasságot még egyből se néztem ki, hogy egy másnak szánt könyvet, újból dedikáljon! Még csak le sincs sztornózva az előbbi!
‒ A nádirigót, ezer bocsánat! Tényleg nem volt szándékos! Siettem. Eleinte a második lapra írtam, újabban az elsőre. Nagy hiba! Meg se néztem, hogy szűz-e még. Most rögtön kocsiba ülök és viszek egy másikat!
‒ Ne butáskodj, nem azért mondtam, de egyszerűen ezt nem hagyhattam szó nélkül! Ha-ha-ha!
‒ Ragaszkodom hozzá! Ha otthon vagy és ráérsz, egy jó óra múlva Somsályfőn vagyok.
‒ Mégis hova mehetne egy magamfajta remete? Gyere nyugodtan!
Az úton végig izgatott vagyok. Sajópüspöki települést elhagyva visszafogott pillantásokkal ugyan, de megint vizslatom a csodaszép hegyoldalt. Most magamba feledkezni nem merek, mert sűrű a szembeforgalom. Ózdon a Virág utcából áthajt előttem egy ökrös szekér, ami megállásra késztet. Egy hosszú szarvú szürkemarha van befogatva. Mögöttem egy türelmetlen sofőr nyomja a dudát. Mire feleszmélek a pár másodperces fantazmagóriámból már el is repeszt mellettem, közben a halántékát ütögeti, hogy mi az eget csinálok. Jó-jó, elég volt az időutazásból, nyugtázom a dolgot és félre hajítom az emlékezetembeli képeslapot, amit az interneten láttam.
KHP a kerítésre könyökölve vár, amikor megérkezem.
‒ Nem hiszem el! Eljöttél hozzám Kazincbarcikáról munka után, saját kocsival? Hihetetlen, meglátogatott a kéményseprő civilben!
A kapuban lekezelünk, majd ahogy megyünk be a házba teljesen feldobódva, ünnepi hangulattal kérdezi tőlem:
‒ Mit szólsz az újabb magyar Nobel-díjhoz? A kedvenc íróm kiskorom óta! Nyolcvanötben jelent meg az első regénye. Itt olvastam a konyhában az asztal eme oldalánál ülve, ahová most hellyel kínállak.
‒ Mielőtt leülnék, ezt neked hoztam ‒ mondom.
Kiveszi az ajándéktasakból a bort, majd mellőle az Eleven viaduktot.
‒ Köszönöm szépen.
‒ Nagyon szívesen. Csak egy pillanat, ha megbocsájtasz, még nem írtam meg…
‒ Nem kell, ne dedikálj nekem! ‒ mondja miután kivettem a kezéből.
‒ Már tanultam belőle, biztosíthatom, nem lesz több másoddedikálás!
‒ Ha-ha-ha! ‒ nevet jóízű őszinteséggel. ‒ Ez pedig a tied!
‒ Tamási Áron, Ábel Amerikában. Köszönöm szépen.
‒ Még sokra fogod vinni, mert látom, rendes, becsületes embernek tűnsz. Légy üdvözölve! ‒ mondja, majd karmozdulatával emlékeztet a székre.
‒ Köszönöm. Tudod mit, én mégis csak megírom neked! Kétszer is leellenőriztem, hogy…
Újból felkacag.
Míg én írok, addig ő mesél:
‒ Akármilyen mostohán bánt velem a sors, visszagondolva, mindent szépnek látok, mintha minden egyes pofon az élettől színesebbnél színesebb napszemüveget küldött volna fel rám. Megmondom őszintén, nagyon örülök, hogy itt vagy! Ahogy anyu elment, azzal az életigenlésem is kezdett alább hagyni. Épp a depresszióm legmélyebb hullámvölgyében voltam, amikorra szólt a kötelező kéményellenőrzés.
Ahogy felnézek a körmöm hegyéről, ő visszakanyarodik a Nobel-díjasunkhoz:
‒ Krasznahorkait még nem olvastál? ‒ kérdezi tőlem, előre csodálkozva, mintha tudná, mit fogok válaszolni.
‒ Hogy őszinte legyek, nem.
‒ Tarr Béla filmeket se ismered? A haverja volt.
‒ Hallottam már a nevét, de…
‒ Láttad a Sátántangó filmet?
‒ Azt igen. Legalább is hol az elejét, hol a végét, egyben még nem sikerült megnéznem.
‒ Na, hát az is Krasznahorkai-regény alapján készült!
‒ Juj, én meg majd’ el felejtem, hoztam még valamit! ‒ tartom fel a jobb mutatóujjam, majd a dzsekim belső zsebéből előhúzom az Aranymogyorót.
‒ Hát ez nem lehet igaz! Azóta a regényed is megjelent?
‒ A tematikáját illetően úgy érzem, biztos tetszeni fog. A fővárosban játszódik a történet. Egy komfort nélküli garzonban lakik a főhős. Egy körgangos bérházat képzelj el, ahol a folyosó végén van csak vécé! Fürdőköpenyt felkapva járnak ki a lakók, ha rájuk jön a szükség. Szóval, ez a főhős vagy antihős, akit egyébként Drapp Özsébnek hívnak, nem tud megmaradni egy munkahelyen sem, többek között azért, mert nem bírja az embereket…
‒ Ne érts félre, én nem azért lettem „remete”, mert nem szeretem az embereket! Meg aztán vele ellentétben, nekem eszem ágában se lett volna soha, hogy elibe menjek a munkának. Ezt leszámítva van hasonlóság csakugyan. Tényleg, ha még mindig szándékozol megírni az első találkozásunkat, még azt a címet is adhatnád neki, hogy Mama, én nem akarok óvodába menni!
‒ Már megírtam.
‒ Most ugye viccelsz?
‒ Nem, viszont épp a mai nap tüzeltem el; munkában. Az egyik ügyfélnél azt gyújtottam meg, hogy ellenőrizzem a kéményében a huzatot… El ne hidd, itt van, ni! Mindjárt felolvasom, és ha jóváhagyásodat adod, meg is jelenne az Irodalmi Életben. Viszont, ha nem tetszik, még itt nálad „próbafűtés” címszóval megsemmisítem!
‒ Halljuk!
‒ A somsályfői remete […]
Miután felolvastam, a lehető legkomolyabb arckifejezéssel annyit fűz hozzá:
‒ Tökéletes. Mehet. Viszont a nevem helyet inkább csak három betűt írj: KHP.
‒ Úgy lesz. Köszönöm szépen ‒ mondom, majd nyúlok a tollamért befejezni a dedikálást.
‒ Sátántangó. Hihetetlen film ‒ mondja maga elé révedve ‒ Most, hogy újra itthon vagyok, őt játszom éppen, a szakállas értelmiségit. Hát nem félelmetes? Ha hiszed, ha nem, itt ültem a nyomorúság kellős közepén és rád gondoltam, amikor meghallottam, hogy Krasznahorkai Nobel-díjat kapott. Van benne az a fickó, tudod, a doktor úr, aki írja a jelentéseket vagy magának a naplót. Most abba állok bele. Én leszek az a figura, mert tetszik. Nobel-díjat kapott ezért, hihetetlen!
‒ Közben megírtam neked. Tessék!
‒ Már a címe is hívogató: Aranymogyoró. El fogom olvasni. A gyerekkori szemüvegem van rajtam. Woody Allenes. A szemészeten javasolták, hogy ezt hordjam. Ezzel még viszonylag látok. Gyerekkoromban azt mondták az orvosok, hogy negyven éves koromra teljesen megvakulok. Ahhoz képest, hogy most ötvenöt vagyok és látlak valamelyest, összetehetem a két kezemet. Már érted ugye, mért nem vagyok önjelölt remete! Közveszélyes munkakerülő se voltam, még ha gyakran viccelődök is vele. Sokat dolgoztam, sok helyen… Egyébként tetszik, amiket írsz.
‒ Köszönöm. Akkor mesélj még magadról, hátha a végén regénnyé hizlaljuk A somsályfői remete tárcanovellát! Ha-ha-ha!
