A hegyi remete és a kismadár

2024.04.22.
Olvasták: 36

Az idejét sem tudta, hogy mikor látta a völgyet a saját szemeivel. Pedig nagyon is ott volt előtte, közvetlenül a lábai alatt nyüzsgött, mint egy rettentő méhkas. Olyan sokszor kelt fel mellette a Nap, hogy a zsibongó hangyaemberek hangjai eltörpültek a hegyek sűrű erdei adta nyugalmas csendjéhez képest. Itt bizony még ennek is szépen szóló dallama volt. Törökülésben ült és várt. Szemei most is csukva voltak a természet elől. Kezei a térdén pihentek, ujjai szinte már mereven ragaszkodtak a térdkalács adta biztonsághoz.

Egy kis madárka lépkedett óvatosan elébe. Barna tollas fejecskéjét kissé oldalra billentve leste csodálkozva a szoborszerű alakot. Közelebb merészkedett ráugrott a térdére és onnan nézte nagy sárga. okker színben játszó szemeivel. Ekkor a férfi egyik szemét kinyitotta, majd mikor észrevette a nem várt vendéget, a másikat is kitárta és egy nagyot sóhajtott. Kényelmes pózba helyezte magát és a kezébe vette a kismadarat. Amaz élénk csivitelésbe kezdett, mintha egy szuszra akarná végig hadarni a kicsiny élete minden eseményét. A férfi szelíden simította meg a tollas fejét, a kis vendég a kezeihez bújt ekkor.

A szél egy gyenge szellő kíséretében harangjátékot hozott magával. Lágy volt és dallamos. A barna kisdedként ásított egyet és nyomban elnyomta az álom pillangója. Parányi kis mellkasa ütemesen fel és le mozgott. Néha rúgott egyet aprócska lábaival, ilyenkor bizonyára rosszat álmodott.

A férfi szerzetes volt, aki itt a hegyek csúcsai között kereste azt a nyugalmat, mely segít neki megérteni a világ mindennemű zajait. Világéletében gyűlölte a hangzavart, a neszt. De amikor ez a madár megjelent, hirtelen megértette, hogy nem minden zaj rossz még az ő füleinek sem. Sőt, a kis vendég szavai, azok a csivitelő kis hangocskák a gyermekkorára emlékeztették, amikor olyannyira kíváncsi volt mindenre. Zaj volt a madár szava, de nem bánta meg.

Most a szél által hozott harangjáték is szívet melengető volt. Később, mikor a madárka felébredt és alaposan kinyújtózkodott, megborzolta magát, majd finoman hozzádörgölőzött a férfihoz, akár egy kismacska. Még egy utolsó pillanat erejéig visszanézett a férfira, majd kitárta pettyezett szárnyait és hagyta, hogy a szél vezesse útját. Süvítve robogott le a völgybe, majd onnan hirtelen felhúzta csöpp testét és már a messzi látóhatár felé vette az irányt.

A férfi mosolyogva szemlélte ezt az artistamutatványt, kezeiben már ott volt a túrabot is útrakészen. Lefelé vezette lépéseit a völgy felé. Útközben fütyörészve múlatta az időt. ami még tőle is szokatlan volt. Így ért le mosolyogva és vidáman. Mindenki örült, hogy milyen jókedvű, arca színe is élénk színt vett fel.

Most már tudta, megtalálta azt a bizonyos nyugalmat, amit egykoron keresett. Öregkorában is örömmel ült ki a háza tornácára és visszagondolt arra a bizonyos apró csivitelő hősre. Egy kis madár szállt rá a vállára, ránézett és finoman megcirógatta. Ekkor unokái szaladtak elé és csodálkozva lesték, hogy a nagyapjuk micsoda egy rendkívüli ember, hogy képes még a legfélősebb madarat is megszelídíteni. A nagypapa eközben azon morfondírozott, hogy a kismadár nem rokona-e esetleg annak, aki egykoron támaszt adott neki.

 

Labancz Eszter Csenge

Hellóóóóó. Egyengetem jelenleg a tanulmányaimat az ELTE-n. Az álmom, hogy forgatókönyvíró leszek egy nap. Fekete öves könyvmoly vagyok, szóval ne mondd azt, hogy nem jó olvasni. Tudod mi az a személyes mottó, ami egy életen át elkísér, mutatom az enyémet: „Nincs lehetetlen csak tehetetlen.” Képzeld a mostani egyetemi szakom előtt két évig voltam régész szakos, szóval nem ciki váltani. A legfőbb tanács szerintem, hogy hallgatni kell a szívünkre is. Mondja a Z generációs.

Ne hagyja ki ezt sem: