A fogsor

Tudjátok, az Öreg olyan, de olyan öreg volt már, mint az országút. Mondom én! Az arcára az évek annyira mély barázdákat szántottak, lelkemre még a por is megült bennük! No, meg hát füle is kettővel több volt, mint foga, de hát ki a fittyfenét érdekeltek ezek a semmitmondó külsőségek, mert mikor megölelte a leánykát, vagy megszólalt, az maga a csuda volt!

Mondjuk korábbi években mondogatta is néki Rózsi nénje, hogy menjen már be a városba, aztán csináltasson magának egy jóképű fogsort olyan SZTK alapon, de hát férfiból volt, vagy mi a szösz, s önérzetét sértette, hogy bárki is a szájában turkáljon. Így maradt a foghíja, de a mosolya így is túlragyogta a Napot. Kukoricát ennek ellenére is bírt enni, a maga módján.

Jaj! A kukorica!

Verőfényes júliusi reggelre ébredtek, egyetlen bárányfelhő sem kószált a kristálytiszta égbolton, nehogy megzavarják ragyogását. Az állatok a békés reggeli után árnyékot kerestek, és sokkal inkább pihegéssel töltötték az időt, mint káricsálással, meg röfögéssel, ezzel is kímélve önmagukat.

– No! Padláb! Gyüssz velem? – kérdte az Öreg, az utolsó csepp tejet is lehörpintve a már csorba, de megszokott csészéjéből.

– Megyek hát! – válaszolta azonnal, még tele szájjal a kis szöszke, aztán nyelt egy nagyot, keze fejével akkurátusan megtörölte csöpp száját, s odaperdült a suszter elé, nyújtva felé a kezét. Soha nem érdekelte a hova, csak az együttlét boldog, örömteli pillanatai.

– A szomszéd Bözsi néne meghagyogatta nekünk, hogy vihetünk kukoricát a fődjéről! Olyan nyamvadt vagy, hadd hízogassál mán kicsinyt! – kacsintott huncutul mélyfekete szemével.

Egészen a határig mentek kézen fogva, nem siettetve sem a járást, sem az időt. Közben a városi lány folyamatosan kérdezett, csicsergése még a falubelieket is a kapuhoz, ablakokhoz szólította, s mindenkinek volt valami kedves szava.

– Ej! Halljuk ám, hogy itt van Padláb! – mosolyogtak össze. – Oszt hová olyan sietősen, te gyerek?

No, igazából ezt a kérdést nemigazán értette, mert ha ennél lassabban mennek bizonyisten az már hátrafelé van, de a lényeget kivette, így harsányan válaszolt.

– Hát kukoricáért! Bözsi néne megengedte!

Azt a csodát, amit a kukoricaföld gyermekszemmel be nem látható tengere adott, leírni nem lehet. Nem is látott ki belőle, így az Öreg megemelte, hadd tekintgessen szét. Látta, ahogy a kukorica címerét megborzolja a szél, végigfut az egész táblán, akár egy hullám. Olyan volt, mikor otthon, a babáját fésülgette, de magának is fenékig érő szőke haja volt, így hasonlatért messze sem kellett menni.

– Ölég most mán a bámészkodásból, dolog van!

A suszter letette a gyermeket és erős, kérges kezével elkezdte törni a kukoricát. Ám előtte csöppet megbontogatta, s megmutogatta a kislánynak.

– Jó lesz ez, lelkem?

Hű! Micsoda feladat volt jóváhagyást adni. A kislány még pipiskedett is, hogy meggyőződjön arról, szép szemű-e, nem rágta bogár.

Otthon aztán Rózsi nénjével elkezdték fosztani olyan asszonyosan, miközben az idős néni folyamatosan ellátta jótanácsokkal a kislányt, amit örök életére meg is jegyzett.

– No galambom! Ezt a fazekat jól kibélelgetjük először a csuhéval, mert csupaszon elmegy az íze! Tudod! Mög sót is teszünk bele, s jó sokáig főzzük, olyan legyen, mint a vaj!

Bizony mondom, már a Nap is lefelé ereszkedett, mikoron kész lett az a csuda kukorica. Azt meg nem lehetett akárhol enni! De nem ám! Szépen kiüldégeltek az előudvarba, ki, hol talált helyet. Padláb a nyári konyha küszöbére ült, csak úgy, megszokásból. Nyunyu már lefeküdt, megfáradt a sok lekvárbefőzésben. A két öreg, meg a kislány veselkedett csak neki az evésnek.

Pista bátya, így fogtalanul, szemezgette magának, ezt imádta a gyermek, hiszen a markába összegyűjtoött szemek gyakorta az ő szájába vándoroltak. No, de kivárni! Így aztán hevesen harapdálni kezdte az ízletes tengerit, de soha el nem csituló esze pörgött.

– Na, már! harapja maga is! Úgy is jó! És gyorsabb! – noszogatta az Öreget.

– Harapnám én, harapnám, ha vóna mivel! – nevetet fel az Pista bátya.

A lányka csak üldögélt egy darabig , aztán kipattant agyából a szikra. Hirtelen fölállt, s bement. Nem tudták mire vélni a helyzetet, de, hát nem világgá készült, hagyták.

Néhány perc múlva arcán diadalittas mosollyal megjelent Padláb, két kis kezét háta mögé rejtve.

– Hát megsegítem én a baján! Magának nincs, Nyunyunak meg van, mert ő városi!

És kinyújtott tenyerében nem volt más, mint nagyanyja esténként pohárban áztatott fogsora.