Önkívület
A jeleken, a stílusjegyek grádicsfokain
próbálunk visszakapaszkodni
amikor az átélés ősi tüze kialudt
de az élet nyomai táncba hívnak
Kormos csont szilofon csigalépcsőn egyre feljebb
felperzselt hússzőnyegen
elfeledett rendeltetésű tárgyak halma körül
Vajon ráérzünk-e újra a mozdulatokra
és izmaink huzalfonatán ringva, rángatózva
emlékezni tudunk?
A testünkbe maró billog kígyómérge
kikényszeríti belőlünk
az ősökkel egy-hús gondolatot
méltó haláltusánkban
felidézzük-e életüket
A falakra vetül megkövült önkívületünk…
Mert erre születtünk
mert vesztünkre némán kell kimondanunk
elfelejtett teremtő szavakat
szétporladó fogakkal, füstté vált nyelvvel
duzzadó ereinkben parázsló hamuval
Honnan az ős reflektor
Honnan az ős reflektor
honnan lóg esténként arcomba a Hold?
Melyik világ álmodik rólam
s amilyet én kívánok
létezik olyan valahol?
Hiába hajtom, találgatom: van élet
más galaxisban…
Benned s bennem
végül magamat tapasztalom
Hol van, hol nagy levegőt vesznek
és mesélnek a tárgyak
és nem csak látszatok…
Amit kezdek magammal
mind megtörténik valóban
és megtörtént egykor már valahol?
Amíg beszélek, értek: vagyok
nemcsak mint hangsorok szerkesztője
inkább mozdulatként, mint az évszakok
De lehet, nem látok át a szitán
hiába talál szíven ismerős hang
én is fennakadok a rácson
és szerelmem éjszakánként
kísérteni visszajár
és kísértek én is valakit valahol
Ki mondja meg: létezik-e bennem én-kolostor
írástudó apáttal
ki türelmesen vár, szorgosan jegyez
ki nem riad vissza hiú várakozástól
Akinél fenn ugyanaz: idelent?
Ébred-e bennem bármi
amiben megpillantja magát
akár egyetlen szó, amit kimondhatok helyette
Csak nevemet tudom
mesém titok
Hiába fekszik előttem
sorsom csatos könyve
kusza emléknyom
Ki tudja, vesémbe vésett térkép hazámé
és ő, aki vesémbe lát, elmondja-e
van ilyen kegyes világ valahol?
Remantra
Ha már kiürítetted zsebed és visszaadtad
a nappalnak az álom sötét gyöngyeit
hogyha már visszaadtad az éjszakának, ami jár
a kristályharangokat
Hogyha márványba zártad
a feszes bőrt és a karcsú izmokat
Bernini látomását, ahogy élőt
az alvilági Hádész elragad – persze, Perszephonét…
Aluljáróban araszolsz, ellenszélben
a lépcsőig mantra
és vissza remantra
utazol, és a slukkban hátradőlsz
Hogyha kátrányba zártad
testedet a penész elől
ragyogó bitumen kamrába
apró fehér kavicsot
hát én nem leszek az első
aki rád követ dob
Nem én leszek az első
repedés a falon
aki kártyádba belelát
lepel, ami minden igazságról lehull
Meddig nyújthatod
eltéphetetlen türelemmel
amit a sors húzott eléd
a mézesmadzagot
Engedelmesebb
réznél, aranynál, minden huzalnál
akár a szenvedés, az energia
ami nem vészel, csak átalakul
Édeskevés ok, oda nyugalmad
torkodon pihenő kés
vacsorában rejtőző halszálka
oda díszes teríték
nincs valódi hatalmad
csak a pincér mondja, parancsolj…
Ha már kiürítetted zsebed és visszaadtad
a nappalnak az álom sötét gyöngyeit
hogyha már visszaadtad az éjszakának, ami jár
a kristályharangokat
Keress mást, aki pofonvág
aki megment, ne érjen utol
szánalmas honvágy
siess, ez a nap is rongy tegnap
annak látszik
mégsem ugyanaz
Nem én leszek az első
aki a mintát napjaimba szövöm
Elfordul a kerék
szóval MOST van, tesó
vérző sebedre só
most a tálca hűen tükrözi arcod
társad a várt és a megérkezett:
Ki keresztel, sosem lesz uralkodó
Ha már kiürítetted zsebed és visszaadtad
a nappalnak az álom sötét fiókjait
hogyha már visszaadtad az éjszakának, ami jár
a kristályharangokat, kövesd felszínre
az elszakadt gyöngysort, a tenger mélyén
születő sóhajt
A kísértés hazavezet
önmagadhoz, hogyan légy
hegyek hegyét magába záró
felhő
kérdező
és megkérdezett
