Mi is csináltunk ostobaságokat. A mi nemzedékünk sem bölcs öregemberként született, hanem ugyanúgy kereste a bajt, mint minden fiatal. Másztunk fára, fürödtünk tiltott helyen, motoron száguldoztunk sisak nélkül, és olykor olyan anyagokat is meggyújtottunk, amelyeket jobb lett volna békén hagyni.
Mégis tudtunk néhány elemi fontosságú szabályt. Tudtuk például, hogy a vonat nem játék, a folyó erősebb nálunk, a jég beszakadhat, a magasfeszültség pedig szó nélkül agyonvág. Ezt nem az internetről tanultuk, mert az nem volt. Legnagyobb eséllyel a tanárunktól hallottuk, és amit ő mondott, az számunkra tudásnak számított. Röviden és világosan elmagyarázta: ne nyúlj a magasfeszültségű vezetékhez, és ne is menj hozzá közel, mert az áram már bizonyos távolságból is átüthet.
A mai fiatal kezében ezzel szemben ott van az emberiség csaknem teljes tudástára. Néhány másodperc alatt megtudhatja, hogyan működik egy atomerőmű, miből áll a Nap, vagy miként kell egy videót úgy megvágni, hogy egy nap alatt több ezer megtekintést hozzon össze. Olyan információkhoz fér hozzá azonnal, amelyekért nekünk könyvtárba kellett mennünk. Mégis előfordulhat, hogy nem tudja, vagy nem érti igazán, miért nem szabad felmászni egy vasúti kocsi tetejére.
Ez korunk egyik legkülönösebb ellentmondása. Minden információ elérhető, de egyre kevesebb a józan észre épülő tudás. Minden ott van a telefonban, ezért semmit nem kell fejben tartani. A készülék emlékszik, navigál, számol és figyelmeztet helyettünk. Csakhogy a veszély nem várja meg, hogy rákeressünk.
Mi még egy olyan világban nőttünk fel, amelynek kemény élei voltak. A föld felhorzsolta a térdünket, a csalán megcsípett, a kályha megégette az ujjunkat, a fáról le lehetett esni, a jégen el lehetett csúszni. Ez nem feltétlenül volt jobb világ, és nincs okunk romantikusan visszasírni. Sok veszélynek fölöslegesen voltunk kitéve, és rengeteg balesetet ma már joggal előzünk meg. De a kisebb sérülésekből, ijedtségekből és hibákból megtanultuk, hogy a világ kegyetlen, a test sérülékeny, és bizonyos következmények nem vonhatók vissza.
A mai gyermekkort ezzel szemben a szülők gyakran túlóvják. A gyerek ne másszon fára, ne menjen messzire egyedül, ne használjon kést, ne gyújtson tüzet, ne szereljen, mert baja eshet. A szándék érthető, de közben eltűnik a fokozatos veszélytanulás lehetősége. Ha minden akadályt eltávolítunk előle, nem ő tanul meg vigyázni, hanem a környezete vigyáz rá. Aztán tizenhat vagy tizenhét évesen egyszer csak ott áll felügyelet nélkül egy valódi veszély előtt, és nincs kialakult belső mércéje arról, hol végződik a vagányság, és hol kezdődik az őrültség.
Ehhez társul a figyelemért folyó állandó verseny. Régen is számított, mit gondolnak rólunk a többiek, de a közönségünk többnyire néhány barátból állt. Ma egy mutatvány akár az egész internetnek szólhat. Nem elég megtenni valamit, fel is kell venni, meg kell osztani, látványossá kell tenni. A cselekedet értékét egyre kevésbé az adja, hogy értelmes-e, és egyre inkább az, hogy elég feltűnő-e.
A képernyőn ráadásul minden visszacsinálható. Egy játékban lezuhanunk, felrobbanunk, összetörjük az autót, majd újrakezdjük. A videó megállítható, a rossz kép törölhető, az elhibázott jelenet újra felvehető. A fizikai világ viszont nem kínál ilyen lehetőséget. Nem kérdezi meg, valóban végre akarjuk-e hajtani a műveletet, és egy katasztrofálisan rossz döntés után nem jelenik meg a „próbálja újra” felirat.
Talán ez a legfontosabb különbség a mi fiatalságunk és a mai között. Mi kevesebbet tudtunk, de közvetlenebb kapcsolatban álltunk a tárgyak, a súly, a magasság, a tűz és az áram valóságával. A mai fiatal sokkal több mindent lát, de többnyire csak képernyőn. Technikailag ügyesebb lehet, gyorsabban talál meg bármilyen információt, miközben a fizikai világ valóságát kevésbé tapasztalja meg.
Ebből persze nem következik, hogy a mai nemzedék ostobább. Minden kor hajlamos gyengébbnek, puhányabbnak és életképtelenebbnek látni az utána következőt. Rólunk is ezt mondták. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mi sem kizárólag a józanságunknak köszönhetjük, hogy életben maradtunk. Sokszor egyszerűen szerencsénk volt.
Mégis úgy tűnik, kaptunk valamit, amire ma már megszűnt a kereslet: volt a fejünkben néhány megszeghetetlen tilalom. Tudtuk, hogy a tetteink miatt a szüleink örvendezni vagy szégyenkezni fognak, és hogy az idősek tisztelete nem lehet kérdés. De a legfontosabb tudásunk talán az volt, hogy a fizikával nem lehet vitatkozni.
A vasúti felsővezetéket nem érdekli, hány követőnk van, mit gondolnak a barátaink, vagy hogy csak egy jó felvételt akartunk készíteni. Nem mérlegel, nem nevel, és nem ad második esélyt.
Néha valóban elég volna annyi tudás, amennyit mi is kaptunk:
Ne mássz fel oda, mert meghalhatsz.
