Bizonyára mindannyian hallották már azt a kifejezést, hogy „viccen kívül”, amely általában arra figyelmeztet, hogy ami hallunk, azt nem árt komolyan venni. Ami viccen kívül van, megérdemli a figyelmet és az óvatosságot, de vajon milyen lenne, ha valami viccen belül helyezkedne el? Ugye, kapásból vágják a választ, hogy ez félig-meddig nonszensz, mert ha nem beugratásról van szó, értelmes ember nem tartózkodhat huzamosabb ideig ezen az elvont területen.
Hatalmas tévedés ez hölgyeim és uraim, mert én, Dr. Romez Brainscrew professzor, aki a világutazásaimról vagyok híres, nemrég rábukkantam egy parányi országra valahol az Északi és a Déli-sark között, ahol az emberek viccen belül élnek.
Túlzás nélkül jelenthetem ki, hogy ez a bizonyos ország szőröstől, bőröstől egy vicc, ami tán elsőre mindenkinek ismerős, tekintve, hogy részben vagy teljes egészében a saját országát is egy viccnek tartja. De nézzük meg, hogyan is élnek az emberek ebben a furcsa miniállamban!
Már az odaérkezésem is rendkívüli volt: a határőr elkérte az útlevelemet, majd széles mosollyal közölte, hogy a fotóm valóban hasonlít rám, és nevetve beengedett. Nem sokkal ezután, az utcán sétálva láttam, ahogy egy rolleres és egy biciklis összeütköznek, mire mindketten hahotázva felpattantak, és vidáman veregették egymás hátát. „Már megint találkoztunk, öreg barátom!” – harsogta a biciklis, majd együtt mentek tovább, mintha mi sem történt volna.
A boltban észrevettem egy táblát, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy az árak a tegnapiakhoz képest nem változtak. A vásárlók kacagása azóta is visszhangzik a fülemben. Később, a buszon az egyik utas véletlenül rálépett a lábamra, mire mindenki nevetésben tört ki. „Ez aztán a sasszé!” – mondta valaki, és hatalmas jókedv kerekedett.
Nem sokkal ezután bementem egy kávézóba, hogy megigyak egy feketét, de bizton állíthatom hogy olyan cudar löttyöt, olyan csillagászati áron sehol a világban nem fogyasztottam. A pincér persze itt is csak nevetett, és huncut kacsintással megjegyezte, hogy a szervízdíj még rámeny a végösszegre és az huszonöt százalék.
A kicsiny, de takaros fővárosban természetesen ugyanúgy sokasodott a kutyakaki, ahogy a viccen kívüli régiókban, de az emberek itt dalolva léptek rá a barna foltokra, és vidáman mutogatták egymásnak a kulimászos cipőiket.
A hotelben észrevettem, hogy az ablakom egy zord téglafalra néz, de a londíner nevetve megjegyezte, hogy ezt a megoldást mindenki nagyon poénosnak tartja.
Mint viccen kívül élő külföldi, nem igazán tudtam ezt a szemléletet magamévá tenni, ezért vettem egy napilapot, hogy megnézzem az aktuális belpolitikai híreket. Legnagyobb meglepetésemre az újság tematikus volt, mert bár túlcsordultak benne a politikát érintő hírek, számomra mindegyik úgy festett, mint egy vicc.
A sok meglepetéstől egy kissé kótyagosan járkáltam a belvárosban, amikor szembetaláltam magam a helyi ellenzék tüntetőivel. Nem tudtam, miért és mi ellen tiltakoznak – talán több komolyságot kívántak a Parlamentbe? –, de azt én, a kívülálló is fölfogtam, hogy ez az egész társaság úgy, ahogy van, egy hatalmas vicc. És mivel én szolidan, mondhatni hagyományos módon öltözködtem, jobbnak láttam, ha elkotródok arról a környékről, sőt, amilyen gyorsan csak lehet szedem a sátorfámat és visszatérek a viccen kívüli régióba.
Amikor távoztam, a határőr tréfásan megjegyezte: „Remélem, nem vett túl komolyan bennünket, professzor úr! Még a végén elrontaná a viccet.”
