A múlt héten becsöngetett hozzám egy idős bácsi, mondván, a hetvenes években ebben a lakásban élt egy ismerőse, meg tudnám-e esetleg mondani, hová költözött.
Bármennyire is szimpatikus volt a kisöreg, nem tudtam neki segíteni, de behívtam egy kávéra. Örömmel elfogadta, mert – ahogy állította – maradt még egy kis ideje a jövőkapu záródásáig, mivelhogy onnét érkezett, időugrással.
Hittem is meg nem is, de amikor a konyhában helyet foglalt és a fény rézsút az arcára esett, valahogy ismerősnek tűnt.
– Talán emlékszik rám, Mézga Aladár vagyok – mondta mosolyogva. – A hetvenes években nagy tévésztár voltam.
Megállt a kezemben a kávéskanál. Tényleg ő volt az! Jócskán idősebb állapotban, de a mindig ügyes és okos Mézga Aladár ült velem szemben!
– Micsoda megtiszteltetés… – hebegtem, ám ő csak legyintett.
– Hagyja csak – mondta. – Mi, kétdimenziósok rég kimentünk a divatból. Nekem is csak az a szerencsém, hogy az akkori mesefonalat használva átköltözhettem a jövőbe. Most legalább van egy kis nyugdíjam.
– Tényleg a jövőből jött? – huppantam rá a másik székre, hogy közelebbről is az arcába mélyedhessek.
– Onnét bizony! – vágta rá mosolyogva.
Most már nem volt semmi kétségem.
– És mondja csak kedves Aladár, mi újság ott a jövőben? Mire számíthatunk majd innen, a mostani jelenből?
Aladár arcáról lefolyt a mosoly.
– Röviden annyit mondhatok, hogy semmi jóra.
– Globális felmelegedés? Klímakatasztrófák? – próbáltam megtippelni a vészt.
– Még ha csak ez lenne – legyintett a vendégem –, de van ennél nagyobb baj is. Vegyük például az igazságszolgáltatást. Azzal ugye, most is gondok vannak?
– Nem is csekélyek – legyintettem. – Hogy mást ne mondjak, olyan lassú, mint a reumás csiga.
– Nos, a jövőben ez megszűnik. Az egyszerű kihágások például automatikusan elnyerik majd a büntetésüket.
– Ezt nem egészen értem – vakaróztam.
– Tegyük fel, ön elmegy egy tüntetésre, ami nem volt bejelentve, vagyis illegálisan gyülekezett. Erről a térfigyelő kamerákkal összekötött mesterséges intelligencia egy arcfelismerő szoftver segítségével azonnal megállapítja az ön személyi adatait, amit átlök a banknak, hogy első prevencióként küldjenek egy sms-t a telefonjára: ha nem kotródik haza, felhasználási limitet állítanak be a számláján. Ha úgy dönt, ezt figyelmen kívül hagyja, egy bizonyos idő múlva jön az újabb sms: mostantól egy hónapig csak egy alapélelmiszerekre elegendő költekezési limittet rendelkezik. Ha még ebből sem okul, jön a követkető fázis, a teljes keretmegvonás. Nem kell sem a rendőrség, sem a bíróság, mert az emberek kilencvenkilenc százaléka már az első sms után ért a szóból, aki pedig nem, az bűnözőként lesz nyilvántartva.
– De hiszen ez borzasztó! – kiáltottam kilöttyenve a kávét a viaszosvászon abroszomra. – Hol van ebben az egyéni szabadság, a demokrácia?!
– Az kérem, sehol – mondta Mézga Aladár. – Ha volt is, az ott maradt a hetvenes években, amikor még homályos távcsöveken át kémleltük a jövőt, és nem láttuk, hogy ez a mérhetetlen fejlődés hová fog vezetni.
– Ha a maga korában ennyire aggasztó a helyzet, miért nem marad itt? – kérdeztem látva, hogy a vendégem menni készül.
– A magyarázat erre pofonegyszerű – mondta Aladár és a kávét felhörpintve felemelkedett a hokedliről.
– A kávé itt sem finomabb, de a jövőben legalább nem kell a cukrot kevergetni. Ott már az is digitális – mondta, majd csettintett egyet, és eltűnt, én pedig arra gondoltam: talán mégis jobb lesz, ha tartok a fiókban egy kis költőpénzt. Kesben.